A legelső bakelitek az 1930-as években jelentek meg, bár az igazi nevük soha nem ez volt: a magyarban azért ragadt rájuk a kifejezés, mert hasonlítanak erre a régóta használt, szintetikus műanyagra. A pontosabb megnevezés a vinil: vannak, akik ezzel kapcsolatban következetesen kijavítják a bakelitezőket. 1948 fordulópontot jelentett a hanghordozó történetében: a Columbia Records lemezkiadó vállalat megbízásából Goldmark Péter Károly kifejlesztette az LP (azaz Long Play) formátumot, mely lehetővé tette hosszabb lemezek készítését. Ezzel nagy lendületet vett a gyártás, a csúcs a hetvenes évek utolsó felében jött el – a következő évtized viszont már a leáldozás időszaka.
Megakadási pontok
Az 1989 óta működő Wave lemezbolt tulajdonosa, Pápai Sándor az aranykornak és a hanyatlásnak is tanúja volt – habár itthon minden némi késéssel játszódott le. A hetvenes években tinédzserként került először bakelit a kezébe, a családnak ekkoriban lett lejátszója, amelyen a szülők főleg popot és népzenét hallgattak. A barátoktól kölcsönkapott lemezek között viszont Pink Floyd és David Bowie is volt.
– Egy nyugati album nagyon nagy szám volt akkoriban, kevés jött be az országba, nehéz volt ezeket beszerezni – emlékszik vissza. – Egy darabig önálló lemezboltok sem akadtak, a könyvkereskedések és a műszaki üzletek – például a Keravill – forgalmaztak bakelitet. Az első, magamnak vett lemezek között volt Piramis, Skorpió, LGT, Omega, East és Panta Rhei is. Saját gyűjteményt sosem építettem – zenerajongó vagyok, a formátum nekem nem számít.
A kilencvenes években Magyarországon még bőven divatos volt a bakelit, az évtized közepétől kezdve azonban komoly kihívói lettek.
– Elkezdett lemenni a CD-lejátszók ára, így egyre többen álltak át erre a formátumra: gyönyörűen szólt, a használata egyszerű és praktikus volt. Jó minőségű analóg lemezjátszóhoz viszont nehezebben lehetett hozzájutni. Sokan eladták vagy egyszerűen kidobálták a bakeliteket.
A letöltés az évtized második felétől kezdett erősödni, majd jöttek a videómegosztók, streamingfelületek, melyek tovább rontották a lemezpiacot.
Pápai Sándor alkalmazottként kezdett a Wave-ben, a kétezres évek elején egy barátjával mentette meg a boltot a bezárástól. Üzletileg ekkoriban a legkevésbé sem érte meg a működtetés, hamarosan egyedüli tulajdonos lett. Ahogy telt az idő, egyre erősebben fontolgatta, hogy azokra hallgasson, akik arra biztatják, húzza le a rolót – aztán egyik napról a másikra ismét beindult a bolt.
Csináljunk belőle ünnepet!
– A bakelit visszatérésének okairól inkább csak találgatni lehet. Az egyik teória szerint egy csapat fiatal amerikai zenerajongónak is szerepe volt ebben: járták az országot, keresték a helyi lemezboltokat, aztán azt vették észre, hogy egyre több zár be. 2007-ben álltak elő az ötlettel, hogy legyen egy nemzetközi ünnepnapja ezeknek az üzleteknek, hátha az segít fellendíteni a forgalmat. A következő évben volt az első Record Store Day, ami azóta is minden év áprilisának harmadik szombatjára esik – mostanra már több mint ötszáz album jelenik meg erre a napra, limitált kiadások, különlegességek is. A szabályok szigorúak: például egy-egy új albumból csak néhány darabot kapnak a boltok, a vásárlók egy lemezből csak egy példányt vehetnek, és nem lehet eltetetni az árut. Amerikában, Angliában, Hollandiában, Németországban előfordul, hogy több száz méteres sorok állnak, vannak gyűjtők, akik a bolt előtt éjszakáznak – meséli Pápai Sándor. A Wave Kelet-Európából elsőként, 2010-ben csatlakozott a kezdeményezéshez.
Egy másik elmélet szerint a lemezgyártás olyan jövedelmező piaci szegmens, amit érdemes volt globális szinten, különböző marketingfogásokkal fellendíteni.
– Ilyen volt például az, amikor a lemez mellé csomagolták a CD-t, vagy adtak hozzá letöltőkódot, hogy könnyen konvertálható legyen a zenei anyag – említi az üzlettulajdonos.
A reneszánsszal új trendek is jöttek. – Egy ideje nagyon mennek a színes lemezek: Taylor Swiftnek van olyan albuma, ami nyolc különböző árnyalatban jelent meg. A bakelit egyébként sem fekete, egykor azért terjedt el ez a festés, mert ez befolyásolta a legkevésbé a hangminőséget. Annak idején a színes lemezek azért sem voltak népszerűek, mert rosszabbul szóltak – ma viszont már nagyon jó festékek vannak. Persze megy a vita, hogy a fekete vagy a színes az igazi-e: van, aki továbbra is az előbbire esküszik, pedig hangzásban már nincs különbség. Előfordult, hogy egy több színben megjelenő albumból valaki többfajtát is vett, pedig még lemezjátszója sincs.
És korántsem csak azok vásárolnak lemezt manapság, akik hosszabb-rövidebb kihagyás után visszatérnek ehhez a formátumhoz – a fiatal rajongótábor világszerte jelentős.
„Mintha burokba kerülnék”
Bakonyi Lilla a Z generáció tagja, és nagyjából húszéves kora óta tartja magát gyűjtőnek.