Ezen a képen egy piknikpléden bolondozunk egy diófa alatt, a szőlőben, fején csíkos kis sildes sapka, nyuszis body, sikongatva kacag. Bár a kép mozdulatlan, hallom, ahogyan nevet. 

Nyolc hónapos, életünkben először nyaralunk együtt, egy csopaki kis présházban, a Balatonnál. ­Hatalmas, zöld szeme, épp, mint az előttünk elterülő Balaton, mindig ragyog.

Mert sokat úsztam veled várandósan, ezért opálzöld, mint az imádott tavunk színe, szól a családi legenda.

Ekkor mentünk először együtt étterembe, a gyönyörű panorámával megáldott helyre a Balaton-felvidéken. Te a hátunk mögött ülő fiatal párt stírölted, integettél, kacagtál rájuk. Igazi társasági ember voltál már kisbabaként is.

Mikor teljesen elolvadt a fiatal pár tőled, istenem, mi is épp ilyen gyereket szeretnénk, sóhajtoztak, akkor jelezted, hogy átülsz hozzájuk.

És ott ültél, a vadidegen fiatal nő ölé­ben, míg mi nyugiban megettük a rántott húst édesapáddal.

Azóta is így szereted az embereket, merő kíváncsiság vagy, éhes a világra.

A jövő héten meg tizenhét leszel, egyetlen év választ el a felnőttségtől. De azt hiszem, igazából már az az egy sem, mert olyan éretten, olyan élesen és tisztán látod a világot, ahogyan csak egy okos és érzékeny kamasz tudja, aki sok mindennel találkozott már a felnövése során, mert nem tökéletesek a szülei. Csak, remélem, elég jók.

Hányszor kerestük a cumit, hányszor könyörögtem éjjel, hogy aludj vissza, hányszor könyörögtem nappal, hunyd be szépen azt a ragyogó szemed? Hányszor szeleteltem répát, hány fej hagymát aprítottam, hány kenyeret kentem meg mennyi vajjal, hányszor rohantam utánad, hogy itt hagytad az uzsonnád?!

Egyszer egy nyilvános fellépésem volt, amikor telefonáltak az oviból, hogy induljak azonnal, leszakadt a füled. Aznap reggel a kopogós lakkcipődet vetted fel a pörgős szoknyáddal, mert egy időben kizárólag szoknyában voltál hajlandó oviba menni.

Halálra váltan hívtam akkor a taxit, és vertem az ütemet a lábammal, istenem, miért engedtem, hogy azt a hülye lakkcipőt vedd fel – amiatt csúsztál el.

A látvány, ami fogadott az óvodában, fejseb, sok vér, de mosolyogtál, anya, a jobb fülem, nézd, félig levált.

Másfél óra múlva odastoppolták, kicsit igazítottunk is rajta, viccelt a sebész, most teljesen a fejedhez simul, és már tudtunk nevetni. Évekig csak úgy emlegettük a véres affért, a nap, amikor új fület kaptál.