Nemrég érettségi találkozón vettem részt. Egyik tanítónő osztálytársam mesélt egy különleges számolási zavart mutató gyerekről, aki összeadásnál – csak az összeadásnál – következetesen egy számmal mindig kevesebbet számolt. Semmi mással nem volt problémája. A tanítónő gondolt egyet, elővettek az órán egy társasjátékot. Kiderült, hogy a gyerek minden esetben azt a mezőt is beleszámolta a lépésekbe, amelyiken a bábujával állt. Nem ismerte a társasjátékok gyakorlatát, mert otthon soha nem játszottak ilyet.
Napjainkban sok családban a szülők nem tudnak minőségi időt együtt tölteni a gyerekeikkel. Megveszik a legjobb társasjátékokat, nyugodt lelkiismerettel oda is adják, de nem ülnek be a játékosok közé. „Játsszatok csak nyugodtan! Nem olyan bonyolult. Addig én kiteregetek, elmosogatok, elmegyek kocsit mosatni…” A gyerekek meg is jegyzik: „Apa nem játszik velem!” Apa: „Mert nem tudsz veszíteni!” Szülők egymás közt: „Ezek a játékok olyan unalmasak már nekik, hogy nem képesek kivárni, míg sorra kerülnek a dobással!” És így tovább. Gyerek, felnőtt egymásra mutogat.
Pedig a társasjátékozás közben átélt élmények sokkal többet jelentenek, a játék során jóval fontosabb dolgok történnek bennünk, mint gondolnánk.
Ha együtt játszunk, a gyerekek gyorsabban tanulják meg és élik át a lehetőségeket, mint ha „elméletben” agyonmagyarázzuk a szabályokat, trükköket, fogásokat. A különféle társasjátékokat váltogatva a kicsik megtanulják, hogy vannak olyanok, amelyeknél a szerencse tisztán a véletlenen múlik. Van, ahol taktikázhatunk, más játékoknál a stratégia, az előre gondolkodás visz győzelemre. Külön történetük van azoknak a társasoknak, amikor a véletlennel és a blöfföléssel lehet együtt ügyeskedni. Bár ezt elég később megismerni.
A játék közben megélhető élmények, a nyerés, a kimenekülés, a vesztés, személyiségünk fejlődésének apró kis lépcsői. Ilyenkor az a jó, ha a felnőttek mintegy „bemutatják”, hogyan kell veszíteni. Magam a térdcsapkodósok köréhez tartozom, vagy szólok: „Na, még egy menetet, gyorsan egy visszavágót!” Közben lehetünk kicsit indulatosak: „Azt a leborult szivarvéget!” Mikszáth nagymester volt ezekben az ártatlan szitokszókban. A felnőttek ilyen bosszankodását a gyerekek nagy élvezettel nézik.
