Gratulálok a regényedhez! Remek volt olvasni, és nemcsak azért, mert visszavarázsolt a fiatalságomba, a nyolcvanas évekbe, hanem mert felidézte azt a lelkesedést, ahogy annak idején a rendszerváltást ­üdvözöltük. 

Ezért írtam a könyvet. Szerettem volna felidézni annak a korszaknak a hangulatát, amikor azt éreztük, hogy fokozatosan nyílik ki előttünk a világ. A nyolcvanas évek közepétől egyre többet lehetett kimondani abból, ami nyomasztott bennünket. Egyre bátrabbak lettünk, s a végén megtapasztalhattuk, hogy ha megpróbálsz valamit tenni, ha nekimész a falnak, akkor az leomlik előtted. Ez egy euforikus élmény, és óriási ereje volt! Arra tanított, hogy ha cselekszel, teszel magadért, akkor eléred a célt – ez az én alapélményem. 

Azt írod, Debrecenből sokan felutaztak Budapestre, a március 15-i tüntetésekre. Te is ott voltál esetleg a lánchídi csatában, 1986-ban?

Nem voltam ott. Visszaemlékezésekből, a Szabad Európa Rádió híreiből, az egykori sajtóból és a már hozzáférhető besúgói jelentésekből rekonstruáltam az eseményeket. Ezenkívül beszéltem olyan diák­társaimmal, akik részt vettek a tüntetésen. De néztem feketedobozos felvételeket is. Tőlem telhetően­ igyekeztem, hogy hiteles legyen a történelmi események leírása. ­Aztán szépen beágyaztam őket a saját kis sztorimba. 

A legmeghökkentőbb az a csavar a regényben, hogy nem nőként mesélsz, hanem férfibőrbe bújsz. „Dé”, a főhősöd jóképű bölcsészhallgató, szárnyait bontogató költő. 

Ez sokakat megdöbbentett, holott regényíróként éppen ez jelentette a kihívást, és az alkotó ember mindig erre törekszik. De ezenkívül még két oka volt a döntésnek. Egyrészt, akárhányszor fiú diáktársaimat faggattam azokról az évekről, a második mondatukban előkerült a katonaság. Éreztem, hogy ezt nem fogom tudni megkerülni, hiszen nekik meg ez az alapélményük. Az egyetemre már összekovácsolódott csapatként érkeztek, és az sem véletlen, hogy ők csatlakoztak elsőként a diktatúra eltörlését célzó mozgalomhoz. Nyilvánvalóvá vált, hogy meg kell merítkeznem a laktanyák hétköznapjaiban, de arra is rájöttem, hogy ez óriási lehetőséget rejt magában. A katonaság ugyanis vegytisztán modellezi azt a hierarchikus társadalmat, amelyben éltünk. Meg tudom mutatni általa, honnan jövünk. Hogy van az elnyomásnak egy olyan szintje, ami már méltatlan az emberi létezéshez, hiszen megszűnik a személyes tér, elveszik a ruháidat, kopaszra nyírnak, elkobozzák a könyveidet, és beosztják minden percedet. Személyiségtől függ, ki hogyan reagál erre. Van, aki megpróbál kibújni a szabályok alól, mint például az egyik hősöm, Bismarck, aki mindenféle pszichés tüneteket produkál, míg végül a könyvtárba osztják be. De olyan is akad, mint Dragon, aki azt mondja, a legegyenesebb út az ágyig, ha szó nélkül engedelmeskedsz. A harmadik, hogy te kerülsz hatalmi pozícióba, és amikor megjönnek az újonc kopaszok, kéjesen levered rajtuk mindazt, amit addig kaptál. Jó kis próbatétel. 

Sok mindenre rájöttem olvasás közben. Például arra, hogy olyan sokban nem különbözünk mi, nők a férfiaktól… 

Nekem is ez az érzésem. A Nők Lapja újságírójaként, aki hosszú éveken át embereket faggatott, igyekezett a lelkük mélyére látni, egyre inkább arra a megállapításra jutottam, hogy alapvetően mindannyian szeretetre, figyelemre, elfogadásra vágyunk – akár férfinak, akár nőnek születünk. Legfeljebb abban különbözünk, hogyan kommunikáljuk ezt. Nekem három fiam van, és nagyon érdekes volt azzal szembesülnöm, hogy miközben én azt gondolom, hogy empatikus, az érzelmeiről nyíltan beszélő ember vagyok, és anyaként is ezt képviselem, ezt mégse sikerült a fiaimnak továbbadni. És azért nem, mert a fiúközösség mintája erősebb volt, egymást szocializálták arra, hogy ha sírsz, árulkodsz, stb., akkor ki vagy közösítve. Vagyis lenevelték egymást az érzelmek kimutatásáról. Én anyaként egyet tehetek: ha azt érzem, hogy valamelyik gyerekem segítségre szorul, azonnal ott termek, és kinyújtom a kezem. Ehhez persze nagyon kell figyelnem, és komolyan venni azt a két mondatot, amit kimondanak. 

És párterapeutaként mit tapasztalsz? 

Azt, hogy legtöbbször nem az a vízválasztó, hogy valaki férfiként, a másik meg nőként látja a világot, hanem a kötődési mintázat, amit magukkal hoztak. Azt üzenem, próbáljuk meg beleképzelni magunkat a másik helyzetébe, az nagyon sokat segíthet. Hosszú játék volt részemről is, mire sikerült megértenem, milyen nehéz lehetett katonának lenni annak idején. Férfinak lenni egy olyan világban, ahol nem beszélhetsz az érzéseidről – miközben nagyon is vannak –, és a feszültség csak gyűlik-gyűlik benned. Nem is bírtam sokáig írni a katonaságnál játszódó fejezeteket, annyira nyomasztók voltak, és ezért is jött létre a regény másik dimen­ziója, ami már az egyetemen játszódik.