Égi adósságot próbálok törleszteni ezzel az írással. Személyes adósság is, meg szakmai is… 

Sok évvel ezelőtt a Rábaközben, Szil községtől – barátoknál itt aludtunk meg – nem messze, egy nagyobb falu könyvtárában, talán Csornán meséltem a történeteimet. A férjemmel együtt utaztunk, ő volt a kísérő, s a sofőr is egyben. Az est végén én még egy kisebb társaság gyűrűjében beszélgettem, amikor odament hozzá egy férfi, és egy könyvet adott a kezébe. Annyit mondott csak, hogy egy különleges könyv, érdemes a figyelmünkre. Pár nap múlva, már idehaza, látom, hogy a férjem mélyen belemerül a könyvbe, két napig ki sem néz belőle. Többször elkönnyesedik a szeme. A végén letette elém az asztalra, és csak annyit mondott: „Minden embernek meg kéne ismernie…” Nem mondta, de sugallta, hogy írni kéne a könyvről: Böröcz Sándor evangélikus lelkész mély hittel és ebből, meg a hatalmas emberségéből táplálkozó reménnyel viselt szenvedéstörténetéről. 

Akkor – a kétezres évek derekán jártunk – nem írtam Böröcz Sándorról. Ezen a nyáron újraolvastam könyvét, s adósságomat sok év után, most próbálom törleszteni. A szibériai fogságot túlélő, sokaknak Böröcz Sanyi bácsi kilencvennégy éves koráig élt, 2006-ban hunyt el. 

„Sokat fog még szenvedni az életben”

Hihetetlen memóriája volt a Vas vármegyei Borgátán született parasztcsalád kilencedik gyermekének. Könyvét bárhol ütöm fel, cellatársak és rabtársak neve, története sorjázik. Pontos adatok a szám szerint tizenhét börtönbe hurcolásról, a sületlen rabkenyér súlyáról, a szénbánya méreteiről, a tundrai temetés részleteiről. Emberi sorsok regénye, kemény bűnök és jótettek sorolása – letehetetlen a könyve. Ilyen pontos és átlelkesített beszámolóról egyetlen hasonló témájú emlékezésben sem olvastam. S az igazságérzete! Ami soha nem volt ítélkező, sem számonkérő, sem fennhéjázó, csupán leírta, ami megtörtént. Úgy, ahogy volt. 

Amúgy erről a tulajdonságáról még kiskorában azt mondta az édesanyja a férjének: „Ebbe a gyerekbe rettenetes igazságérzet szorult, nagyon sokat fog szenvedni az életben.” „Észrevettem” – csak ennyit mondott az édesapja. 

A kis Böröcz gyerek mindennap összegyűjtött vagy ötvenfőnyi gyerekcsapatot, velük bandázott, mesélt nekik, segítettek, ha kellett, a hazugokat nem tűrte meg. 

A hit természetes módon lett része az életének: „Apám este, mécs és gyertyagyújtás előtt bejött az istállóból, leült a ládára, anyám egy széken ült, és együtt mondták a Miatyánkot és az Apostoli hitvallást. Én anyám ölébe hajtottam a fejemet, és a sötétben inkább csak éreztem, mint láttam arcát, amint imádkozott, és közben simogatta a fejemet. Ez olyan erős volt, mintha maga az Úrjézus áldó keze lett volna rajtam.” 

Könyve elejéről ezeket a pillanatokat azért tartottam fontosnak felidézni, mert ez az erős hitbéli biztonság volt az, ami ott fénylett benne, és kitartott mindvégig. Olyan kemény próbákat állt ki, amelyek más embert megöltek volna. 

„Én már akkor megbocsátottam…”

A fiatal Böröcz Sándor missziós lelkész volt, gyalog meg biciklivel járta a Körmend környéki falvakat, prédikált, vigasztalt, meghallgatott minden tragédiát. S tragédia, veszteség szinte minden családban volt. A háború a végét járta, de hol volt még a megbékélés és a biztonság? 

1947 októberében a körmendi református templomban prédikált a közösen tartott reformáció ünnepén: „A bibliai király nem szégyenlett kiállni népe elé, és sírni, és népét is sírásra bírni, mert az isteni törvényt megszegték. Milyen szellem van most útban, amely Istentől el akarja népünket és egyházunkat szakítani és eltántorítani?!” 

Harmincnégy esztendős volt ekkor. Ezzel a lutheri bátorsággal mondott igével megpecsételte sorsát. Ettől az időtől kezdve észrevette, hogy kísérni kezdik, még a hittanórákra is, mindenféle udvarias urak. Aktatáskáját segítették feltenni a kerékpár csomagtartójára, biztatón hátba veregették… Ávósok voltak. Nem egészen egy év múlva eljöttek érte.

Szombathely, Budapest, megalázó szövegek, verések, ütlegek, majd a tarkóját verő tiszt huszonnégy órás falhoz állítást rendelt el. Bemutatkozott, most már le lehet írni a nevét: Berkesi András őrnagy elvtárs. Megfeledkezett a fogolyról, az nyolcvannégy órát állt a fal mellett, halálhoz közeli állapotba kerülve. Az őr a harmadik nap benézett a kukucskálón, és ezt mondta: „Meddig él még ez a nyápic ember?” B. A. őrnagy, amikor meglátta vért izzadó lábait, eltakarta a szemét, aztán utasítva valamire, átadta az őrnek, és a fogoly után szólt: „Ne féljen, Böröcz, magát az Isten nem engedi meghalni!” Két teljes napot aludt, az őr borogatta a felpolcolt lábát, többé nem verték. 

A könyvben jellemzően ennyit jegyez meg Böröcz Sándor a történtekről: „Lehet, hogy a végső számadás gondolata is megfordult az őrnagyban? Nem tudom, de jóslata beteljesedett: Magát az Isten nem engedi meghalni… Bocsássa meg tettét az Ég, én már akkor megbocsátottam. Most sincs bennem szemernyi harag vagy bosszúvágy. Élek, de veséimet azóta is szüntelenül érzem.” 

A háromszázötven oldalas, vaskos kötetben minden mozzanat leírva, ott áll pontosan, történethűen. Amikor a foglyokat átadják szovjet bíráiknak, elhangzik, hogy ők nem vernek, nincs bántalmazás. Nem is volt. A vádirat pontjaira viszont száz év büntetés jár. Az ügyész megnyugtatja őket, csak huszönöt évet kell leülni. S amikor a végtelennek tűnő kétezer kilométeres vonatozás közben a foglyok számára kiderülnek a részletek, s a végállomás, az több mint sokk: büntetőtáborba, Vorkutába viszik őket, a sarkkör Jeges-tenger-parti szénbányáiba. Még sok ezer kilométeres út vár rájuk. 

Hat év a Vorkuta VII. táborban

Böröcz Sándor könyvéből tudom azt is, hogy az akkor harmincezer lakosú város a mínusz húsz-harminc-ötven fokos hidegben, ki tudja, milyen áldozatok árán, de felépült. Orosz geológusok, mérnökök már a cári időben felfedezték a hatalmas vorkutai szénmedencét. Amikor a cár elé terjesztették a feltérképezett terület rajzát, minden oroszok cárja elborzadt a gondolattól, hogy erre a vidékre embereket telepítsenek. Ráírta a térképre: emberi településre alkalmatlan terület. Amit nem csinált meg a cár, véghez vitte a szovjethatalom. A büntetésből Vorkutára irányított orosz emberek és Európa, Ázsia minden nációjából odahurcolt rabok tömege. Hat év kellett, hogy az emberek szervezete hozzászokjon a sarkvidéki hideghez, s ez a hat év nem is rövidült meg. 

Szervezett, erősen őrzött táborok épültek a tundrán, konyhákkal, orvosokkal, kórházzal és minden szükségessel. A cél az volt, hogy munkaerőt adjanak a bányáknak, hogy az első osztályú feketekőszenet, az antracitot minél nagyobb mennyiségben felszínre hozzák. Ezekben az években ennek a szénnek minden grammját exportálták – a szovjet gazdaságnak óriási szüksége volt valutára. 

Ez volt a háttér, az élet pedig a barakkokban folyt, a frissen feldúcolt alacsony bányajáratokban, melyekről pontos tudósítást adott Böröcz Sándor.

„Éjfél volt. Ráülök a fenekemre, és csúszom le a mélybe, hogy egy műszakot végigkínlódjam. (…) Testileg ez az Ucsásztag volt a legnehezebb. Itt nagyon meredek volt a talapzat, és nedves, csúszós, hatvan, nyolcvan centi a magasság. Állandóan guggolva, négykézláb odább mászni, soha egyenes tartásba fel nem állhatni, rettenetes volt. Egymást a kis szakadékokon áthúzni, féregként mászkálni. Irgalmas ég! Hogyan is bírtuk ki naponta… Gyorsan kellett dolgozni, mert állandóan az életünkről volt szó. Gyorsan dúcolni, hogy le ne szakadjon a mennyezet, gyorsan fűrészelni, akár a hasunkon az oszlopot, hogy mehessen a munka… És a robbantások…”

Nem tudom, honnan idézzek. A barakkok főnökei közbűntényes rabok voltak, ők motozták meg a bányába menőket. „Lélekben banditák voltak, rabok közt rabként, vezető szereppel. Nagy urak voltak. Dróttal összefűzött pufajkámat egy rántással szétnyitotta, pedig az egész táborban tudták, hogy az a magyar pap nem dohányzik. Volt egy Petrov nevű, gorillaerejű- és kinézetű lény. Sokunk átka kísérte… Az utolsó évek egyikén fölrobbantották a bányában… Senki nem tudta, ki volt a tettes. A bánya megőrzi titkait. Nem ő volt az első és egyetlen megátkozott, mert amikor az évek összeszelídítették a sokféle nemzetiségű embert, megindult a hadjárat a besúgók és a kegyetlenek ellen, akik rabtársukat eladták, meglopták… De ehhez évek kellettek…”

„Hoztak egy papírdarabkát…”

„Egy napon, éppen szabadnapos voltam, 1955 január végén, és Galambos József kárpátaljai római katolikus lelkésztestvéremet látogattam meg, hoztak egy papírdarabkát, amelyben elbocsátásom és minden anyaországi magyarnak az elbocsátása volt… Mindig vártam… de most olyan váratlanul jött, le nem írható érzésekkel rázott meg. És összezsugorodott az eltöltött idő, kiszállt minden fájdalom, igazi testvéri megbocsátás volt bennem mindenki felé. A megritkult haj, a kihullott fogak, az eltelt hét esztendő semminek tűnt. 

Az idősebb törzsőrmester, aki mindvégig ismert, s aki kiengedett, hogy elszámoljak a bányászfelszerelésemmel, így kiáltott fel társai felé: Kak on veril! Kak on veril! Hogy hitt, hogy hitt ez az ember! Talán hirtelen meg is feledkezett arról, hogy politikai elítélttel kezet sem szabad fogni, kezét nyújtotta, és elköszönt tőlem…”

És elindultak a vonatok visszafelé… Még sok tábor, sok bajtársi találkozás, drámai pillanat várta őket, míg a magyar határra érkeztek. És innen döbbenetes volt olvasni, hogyan zajlott a büntetésüket letöltött foglyok ügyének itthoni intézése. 1955 februárjában indultak el, voltak, akiket hazaengedtek, de még hónapokig cellalakó volt legtöbbjük. A jászberényi börtön után Budapestre a kőbányai börtönbe kerültek. Sorjáznak a könyvben a sorsok, Böröcz Sándor memóriája mindent följegyez.