Miközben a gyerekeknek a délutáni játékra pakoltam a zabsütit, a mindenmentes kekszet és az egészséges, dinó alakú rágcsát, eszembe jutott, milyen volt, amikor én voltam ennyi idős. Ha átjöttek az osztálytársak (nem kellett előzetes bejelentkezés, hosszas egyeztetés a szülők között, csak megnyomták a kapucsengőt, csókolom, feljöhetünk?), megszállták a gyerekszobát, lehetett választani májkrémes és mézes kenyér között. Csapvízzel, mert az nem hizlal. Volt egy édesség – apró műanyag dobozban fehér, cukorral bevont mentolos semmiségek –, amire nagyon vágytam. Ha vettek a szüleim, napi egyetlen darabot ehettünk meg. A következőt csak holnap, mondta apám, aztán feltette a polcra. Hiába fixíroztam, ki kellett várnom. 

Most mire várunk másnapig? Igazából semmire. Még egy rész a sorozatból? Nyomjunk rá a „következő rész” gombra. Még egy kis finomság? A bolt nyitva késő estig, de ha nem, online is rendelhetünk. Ruhát, cipőt, akár éjszaka, egy nehéz nap után önmagunk jutalmazására a neten veszünk. Megbánjuk? Naná. 

Az egész világunk erre épül: válasszunk, vegyünk, fogyasszunk. Amikor a párkeresés egy jobbra húzással kezdődik, nehéz leállni, mert hát ki tudja, nincs-e ott egy még jobb. A mértékletesség nem divat, ha valaki felhívja rá a figyelmünket, gyorsan továbbgörgetünk. Egyszer élünk, az legyen jó. 

A szakértők szerint fontos a kontroll visszaszerzése, hogy tudatosabban éljünk, tartalmasabban töltsük a szabadidőnket, és a mértékletességet továbbadjuk a következő generációnak is. Kezdhetjük apróbb lépésekkel, a sütis dobozt felteszem a polcra.

A korlátlan lehetőségek korlátozásáról a 16. oldalon olvashatnak.