A könnycsepp alakú sziget, korábbi nevén Ceylon, területére nézve Magyarországnak mindössze kétharmada. Kétezer-ötszáz éves történelme, buja növényzete és csodaszép tengerpartjai évről évre egyre több látogatót vonzanak. Az egyik legnépszerűbb állomása a híres teaültetvények és az azokat keresztülszelő vasútvonal, ahová mi is eljutottunk.  

Sietve kanyarodunk be a földúton. A tuktuk mögötti hegyre már felhőpárna ült, a teaültetvények élesen ragyognak a lapos fényben. 

Ránézek a telefonomra: 18:23, még hét perc, és a vonat átrobog Ella világhíres, kilenclyukú hídján. A fák között már látom a távoli síneket, színes emberpontok sétálnak rajta, mindenki az attrakcióra vár. Leparkolunk a hegyek közt, egy építés alatt álló ház előtt, éppen azon tanakodunk, merre tovább, amikor a házigazda, meglátva, hogy gyerekkel vagyunk, odasiet. – Menjenek fel gyorsan a lapos tetőnkre, onnan belátni az egész völgyet!

Tíz lépcsőfokkal feljebb hirtelen sípszó hasít a levegőbe, lentről örömujjongás követi. A bámészkodók már lesétáltak a sínekről, most biztonságban várják a szerelvény érkezését. 

Még kétszer hallatszik a sípszó valahol az erdő mélyén, majd a vonat kirobog a hídra, a turisták és az utasok egymásnak integetnek, kiabálnak, nevetnek, zeng az egész völgy, aztán újra csend üli meg a hegyeket. 

Srí Lanka szívében, Kandi és Ella között vezet a világ egyik legszebb vonatútvonala. Hét és fél órán át buja teaültetvényeken, hullámzó rizsföldeken és végtelen hegyeken keresztül fut a vaskígyó. A vasutat eredetileg 1864-ben építették a britek, hogy az értékes tealeveleket így szállítsák a fővárosba. A kilenclyukú hidat, amelyet a turisták előszeretettel látogatnak, 1921-ben fejezték be. A fáma szerint amikor a híd építési munkálatai megkezdődtek, kitört a világháború, és az átkelőre szánt acélt inkább átcsoportosították a brit frontra. A munka így leállt, ám a helyiek, acél ide, acél oda, kőtéglából és cementből megépítették. 

Kávé helyett tea

Ellába érve a harminchét fok után hidegen szitál az eső, az összes hosszú ujjú felsőmet magamra veszem, papucsomba zoknit is húzok. Ködbe burkolózik a táj, az ezerkilencszáz méteren fekvő, rendezett teasorok között egy-egy tehén tűnik fel. 

Hivatalosan immár százötvenöt éve Srí Lankán terem a világ legtisztább teája, amelynek története furcsa módon a kávééhoz kapcsolódik. Ugyanis amikor az itteni kávécserjéket egy parazita megtámadta, a vállalkozó szellemű ültetvényes, James Taylor gondolt egy merészet: mi lenne, ha Dél-Indiából hozna magával néhány teacserjemagot, és elvetné őket Srí Lanka hegyein? 

A bokrok Taylor meglepetésére olyannyira életképesnek bizonyultak, hogy ma már több száz teaültetvényen vezet át a kacskaringós út. Az angol tea atyjának, Sir Thomas Liptonnak is látható itt szobra, a brit üzletember 1890-ben látogatott el a szigetre, hogy a kiváló minőségű leveleket Nyugaton forgalmazni kezdje. 

Ma minden negyedik csésze tea Srí Lankáról való. Tavaly a szigetről származó teaexport értéke körülbelül 1,3 milliárd dollárra rúgott. Az országban közel két és fél millió ember, vagyis a lakosság tíz százaléka dolgozik közvetlenül vagy közvetve a teaiparban. Legnagyobb hányaduk nő. 

Fenntarthatatlan életkörülmények 

– Minden csésze világhírű ceyloni tea mögött egy kizsákmányolt nő története rejlik – mondja Amalia, a karmelita nővér, akinek gyülekezete közel száz éve dolgozik Srí Lanka teaültetvényei között. A közel hetvenéves nővér minden héten ellátogat Ellába, hogy a teaipart fenntartó tamil etnikai közösséget felkeresse, és rendtársaival együtt támogassa. Mai útján én is vele tartottam. Kora és fájó térde ellenére olyan fürgén szökellt a cserjék között, hogy alig tudtam vele lépést tartani. 

– Az ültetvényeken való napi tizenhat órás kemény munka anyáról lányra száll, ezzel családok és munkások generációi születnek és halnak meg itt mindenféle kitörési lehetőség nélkül – magyarázza a nővér, miközben megigazítja fején a kendőt. – Ha ez nem lenne elég, az asszonyok a derékfájdító munka mellett egy életen át tartó diszkriminációt is kénytelenek elszenvedni. Az ördögi körforgásból, amely a brit gyarmati időszakban kezdődött, amikor teaszedőknek főleg Dél-Indiából származó tamilokat hoztak a dombok közé, szinte lehetetlen kitörni.

A munkások továbbra is zsúfolt kunyhókban élnek, és nem férnek hozzá az alapvető higiéniai létesítményekhez sem. Ezeket a feltételeket tovább nehezíti, hogy reggeltől estig tizennyolc kilogramm tealevelet kell összegyűjte­niük ahhoz, hogy a napi hétszáz Srí Lanka-i rúpiát (2,29 dollárnak felel meg) megkeressék. Hogy a kvóta meglegyen, iskoláztatás helyett az asszonyok gyakran inkább bevonják a gyermekeiket is a munkába. 

Nem csoda, hogy az ezekben a családokban született lányoknak nemigen van más választásuk, mint hogy a mezőgazdaságban dolgozzanak, mivel az elszigetelt ültetvényeken ritka az oktatási lehetőség. Ez az elzártság pedig nagyban hozzájárul a szexuális zaklatáshoz is, a teatelepen élő nők nyolcvanhárom százaléka szenved családon belüli erőszaktól, ráadásul a fizetésüket a vezetés rutinszerűen átadja a családfőnek. A legtöbb lány hamar férjhez megy, gyermeket szül, ám a nem megfelelő orvosi ellátás, a hiányos táplálkozás és az elégtelen higiénia miatt az anyai halálesetek száma kiugróan magas ebben a térségben.

Ezen szeretnének Amaliáék változtatni. 

Harc a dolgozók jogaiért

Az ültetvénysorok között sétálunk, amikor végre felszáll a köd, a trópusi nap meg-megcsillan a leveleken. Ahogy egyre beljebb haladunk a cserjék közt, az egyik kanyarban végül megpillantom a hatalmas kosarakat cipelő nőket is. Már messziről integetni kezdenek Amaliának. 

Ahogy az apáca magyarázza, Srí Lanka közelmúltbeli gazdasági válsága csak súlyosbította az amúgy is nehéz körülményeket – az élelmiszerek, az üzemanyagok és a gyógyszerek ára megugrott, miközben a bérek stagnáltak, sőt volt, hogy el is maradtak, ám a munkafelügyelők nem voltak hajlandók kifizetni a munkásoknak a tartozást. 

Végül az ültetvényen dolgozók szakszervezete megelégelte a tarthatatlan helyzetet, és úttörő lépésre szánta el magát. Tagjai megszervezték a munkások törvényszékét, bizonyítva a munkaügyi bíróságon, hogy a tea- és gumibirtokokon gürcölő munkások kétszáz éve diszkriminációban és kizsákmányolásban élnek. A bíróság ezután több ajánlást is kiadott a munkavállalók jogainak védelme érdekében, és az olyan újságok híradásainak köszönhetően, mint a brit The Guardian, mára a teaimportőrök is felfigyeltek a problémára. 

Hisznek az iskolában

Amalia gyülekezetén kívül megannyi szervezet próbál a társadalom peremén élő asszonyoknak és lányaiknak segíteni, sőt ma már maguk a nők is egyre inkább szerepet vállalnak a közösségi alapú rehabilitációban. Bár a legtöbben a megoldást abban látják, hogy maguk a munkások vegyék meg a földeket, erre nagyon kicsi az esély. Amikor ugyanis a britek 1948-ban elhagyták a szigetországot, és átadták a teaültetvényeket a kormánynak, megannyi vagyonos magántőkés jelentkezett a földekért. Monopolizálták az ültetvényeket, arra kényszerítve a hatóságokat, hogy napi ezer rúpiánál kevesebb minimálbért állapítsanak meg a munkásoknak.