Tetszik a keresztnevei párosítása.
Édesanyámtól kaptam, biztos azt gondolta, a Tóth Lajos névből sok van, és jó lehet, ha melléteszi a Barnát.
És arra gondolhatott, hogy a Lajos jelentése hírnév meg háború, a Barna pedig bibliai eredetű, és azt jelenti, a vigasztalás fia?
Nem tudom, de nem hiszem, hogy ezen gondolkodott, majd megkérdezem.
Ezek a jelentések illenek a munkájához, a sikereihez. Gyerekként ábrándozott hírnévről?
Nem, de arról sokat, hogy doktor bácsi leszek.
Akkor valóra vált az álma.
Szerencsés vagyok, és makacs természetű, amit a fejembe veszek, véghez viszem. 1992-ben végeztem a Debreceni Orvostudományi Egyetemen, és fiatal orvosként baleseti sebésznek készültem. Két évig traumatológián dolgoztam, aztán jött a katonaság, azt követően pedig egy kanyar, és az általános sebészeten folytattam.
Mivel magyarázza, hogy megszerette az egészségügyet?
A vágy gyermeki volt, a szerelem viszont a mentőknél kezdődött. Egyetemistaként és végzett orvosként is mentőztem, összesen hat évig. Remek iskola volt! Változatosság, ad hoc helyzetek, sok mindennel találkoztam, rengeteget tanultam. Egyik állomásvezetőm, már Kecskeméten, ahol katona voltam, azt mondta: „Békében háborút a mentős próbálhat.” Máig eszembe jut, és már tudom, igaza volt.
Sebész lett, országos hírű, különleges módszert alkalmaz. Kit tart a mesterének?
A frissen végzett orvos az elméleti tudás birtokosa. Kell egy felettes, aki lépésről lépésre megtanítja operálni, aki észreveszi, miben a legjobb, mihez van tehetsége, mennyire kitartó. Az én mesterem dr. Hajdu Zoltán professzor úr volt, a debreceni Kenézy Gyula-kórház általános sebészeti osztályán. Élmény volt nézni, ahogy operál, figyelni a mozdulatait, ellesni, mit tesz egy váratlan eseménynél, mennyire fegyelmezett, precíz és pontos, milyen kitűnő problémamegoldó. Fantasztikusan operált! Mellette tanultam meg az alapokat, sok kisműtétet végezhettem. Rengeteg sérv-, visszér-, vakbél-, kilyukadtgyomor-műtétnél asszisztáltam, majd ugyanilyen operációkat végeztem. Hajdu professzor mellett lettem sebész szakorvos 1996-ban, ott fordult a figyelmem a laparoszkópos műtétek felé, 1999-ben pedig szakvizsgáztam gasztroenterológiai sebészetből. Azt gondoltam, abban a kórházban fogok dolgozni nyugdíjas koromig.
De nem így lett.
Hát nem, mert tizenöt év után, 2007-ben egy csoportos leépítés során elbocsátottak, Hajdu professzort pedig nyugdíjba küldték.
Orvos elbocsátásáról ritkán hallani.
Nagyon megviselt, összeomlottam. De ma úgy gondolom, ha nem rúgnak ki, biztos nem így alakul a sorsom.
Ezt mások is mondták már.
Egy efféle trauma képes erőt adni, új dolgok felé fordítani. Én például beiratkoztam a debreceni egyetemre, és el is végeztem a közgazdaságtan szakot. Nekem addig minden a fizikáról és a biológiáról szólt, de ott rájöttem, hogy valójában minden matematika. Aztán főigazgatóként kicsit dolgoztam a mátészalkai kórházban, majd 2010-ben Nyíregyházára kerültem.
Ahol négy évvel később a sebészeti osztály vezetője lett. Azé a sebészeti osztályé, ahova az egész országból érkeznek daganatos betegek.
Olyan daganatos betegek is, akikről kimondják: a ma itthon elérhető terápiákkal nincs segítség számukra.
A daganatosok különösen kiszolgáltatottak.
A rák diagnózisa óriási teher a betegnek és a családjának egyaránt. Ugyanakkor fontos tudni, hogy ma sokkal jobbak a túlélési esélyek, mint húsz-harminc éve, hiszen az orvosok kezébe a tudomány fejlődése új lehetőségeket adott és ad.
És élnek ezekkel a lehetőségekkel?
Úgy gondolom, kötelességünk élni velük, és sokan meg is teszik. Tájékozódnak, képzik magukat, és ha tehetik, alkalmazzák is az új beavatkozási formákat. Azt a műtéti módszert, amellyel a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Oktatókórház általános sebészetén 2012 óta operálok, ma már itthon is több kórházban alkalmazzák.
Mi ennek a műtéti formának a lényege?
Közérthetően az, hogy a hasüregből minden szervet, nyirokcsomót eltávolítunk, ami daganatos, illetve áttétképződés szempontjából veszélyt jelenthet – ezt citoreduktív sebészetnek nevezik. Ezután a hasüregben hosszú időn keresztül 42,5 Celsius-fokra melegített kemoterápiás oldatot keringtetünk. Mindez igénybe veszi a szervezetet, nem mindenkinél alkalmazható.
Kiknél működhet?
Azoknál a hasüregi daganatosoknál, akiknél a hashártya is érintett. Esetükben ez az egyetlen módszer ad esélyt a túlélésre.
Hogy ezt a technikáját megtanulja, külföldre járt hétvégéken?
Sokat repkedtem Budapest és Milánó között, hogy megtanuljam a citoreduktív sebészet módszerét, és megismerjem a HIPEC kezelési eljárást, ez jelenti a magas hőmérsékletű hasüregi kemoterápiát.
Kitől tanult?
Dr. Paul H. Sugarbakertől, aki a kilencvenes években, Washingtonban dolgozta ki a műtéti technikát, és a milánói egyetemi klinika professzorától, dr. Marcello Deracótól, aki Európában a legtöbb ilyen beavatkozást végezte.
És vizsgázott is Olaszországban?
Igen, 2015-ben Nápolyban nemzetközi onkológiai szakvizsgát tettem.
Magyarországon ön alkalmazta elsőként ezt a módszert.
Igen, 2011-ben tanultam meg, és 2012 márciusában végeztem az első ilyen műtétet, Nyíregyházán, egy petefészekrákos betegen. Nagyon izgultam, pedig felkészültem, éreztem, meg tudom csinálni, mégis ott munkált bennem, mi lesz, ha elakadok. Sikerült! Abban az évben négy beteget operáltunk úgy, hogy még nem volt gép, ami keringteti a meleg kemoterápiás oldatot. Komoly csapatmunka volt, csodálatos kollégákkal.
Hogy kapott engedélyt arra, hogy a külföldön tanult módszert itthon alkalmazza?
Megkerestem az akkori társadalombiztosító gazdasági vezetőjét, és mondtam, ha ezt a műtéti módszert befogadják és támogatják, itthon a töredékéért fogok ilyen operációkat végezni, nem kell a betegekért külföldön száznegyvenezer eurót fizetni.
Volt, akit ezzel a módszerrel műtöttek külföldön 2012 előtt?
Igen, a szabályok szerint méltányossági alapon egyedi támogatást lehetett erre kérni, és három beteg mehetett Milánóba. Ezt akkor tudtam meg, amikor egy este Deraco professzor elvitt vacsorázni. Ő mondta, hogy operált magyarokat. Szerencsém volt, a biztosítónál rábólintottak a kérésemre, operálhattam itthon. Így kezdődött, tizenkét éve.
Aztán, gondolom, kapott gépet a kórház.
Azt nekünk kellett beszereznünk, hát létrehoztunk egy alapítványt, és a barátaim segítségével összekilincseltük a tizenkétmillió forintot.
Eddig hány beteget műtött citoreduktív módszerrel?
Négyszáztizenötöt. Évente átlagosan harmincötöt.
Mesélne egy különösen emlékezetes esetről, az orvosi titoktartás megsértése nélkül?
Igen, volt egy beteg, aki egy tévéadást követően fölhívott: „Doktor úr, én hetek óta itthon ülök, és várom a halált, mert azt mondták, nincs gyógymód a bajomra. Láttam magát a tévében, fölhívtam, hátha megnézne.” Kértem, jöjjön el a leleteivel. Pipaszárlábú, hatalmas hasú férfi volt, de a leletei alapján a módszerünkkel műthető. Mondtam neki, csodát nem tudok tenni, nem tudom, mit látok, ha fölnyitom a hasát, előfordulhat, hogy vissza kell fordulni, mert lehetetlen a folytatás, de próbáljuk meg. Vállalta. Egy tizenkilenc kiló nyolcvan dekás daganatot operáltunk ki.
Ön szerint mit vár egy beteg az orvosától?
Hogy olyan szakember kezelje, operálja, akiben bízik, aki úgy bánik vele, mint ahogy a közeli hozzátartozójával bánna. Elvárja, hogy felkészült legyen, ismerje az új eljárásokat. Mindez akkor a legfontosabb, ha a kór kemény ellenfele betegnek, orvosnak egyaránt. Szeretik tudni, hogy biztonságos kézben vannak, és ezt az egész csapatra értem. Nekem felelősség és megtiszteltetés, ha valaki ránk bízza magát, a családtagját.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó sebész legyen?
Adottság, tudás, emberség, kézügyesség, a helyzetfölismerés képessége, kitartás, állóképesség és szívósság. Az adottság a legfontosabb, ha az van, a habitus fejleszthető.
Ha szeretnék egy napot önnel tölteni, mi várna rám?
Öt óra tizenötkor indulnánk Debrecenből Nyíregyházára. A kórházban kicsit osztályvezetőként működnék, ügyes-bajos, nélkülözhetetlen dolgokat intéznék. Háromnegyed hétkor sebészként ránéznék a betegekre, utána vizit. Fél kilenckor bevonulna velem a műtőbe, és maradnánk hatig, nyolcig, ez nem tervezhető. Aztán újra meglátogatnánk a betegeket, és célba vennénk Debrecent. Otthon vacsora, de nincs lazulás, nincs egy pohár jó bor, mert bármikor visszahívható vagyok. Ha nyugodt az este, konzultálok a kollégákkal, átnézem a szakirodalmat, a tudomány újdonságait, és tíz előtt azt mondom, vége a napnak, nekem aludnom kell.
Otthon mit szólnak ehhez a tempóhoz?
Látom, nem ismeri azt a mondást, hogy a sebész felesége, társa olyan özvegy, akinek a férje él. Harminckét éve dolgozom sebészként, megszokták, a hivatásommal jár. A fiaim felnőttek, Áron huszonhét éves, orvosnak készül, a szájsebészet érdekli. Botond tizenkilenc lesz, tavasszal érettségizik, közgazdasági vonalon akar továbbtanulni. Neki talán tervezhetőbbek lesznek a napjai.
A szülei, gondolom, büszkék a fiukra.
Igen, azt hiszem. Édesanyám gyakran mondja is. Édesapámat sajnos 2020-ban elvesztettem, de ő is az volt rám, ahogy a jogász húgomra is, mindketten.
Ők még nyugodtabb életet éltek?
Biztos, hogy más volt a tempó ötven éve. Hajdúszoboszlón, ahol fölnőttem, lassabban teltek a hétköznapok és a hétvégék is. Édesanyám gyógyszertári asszisztens volt, édesapám vendéglátózott, fix munkaidőben dolgoztak, több szabadidővel. És miattunk sem kellett aggódniuk, problémamentes, jó gyerekek voltunk. Tisztességgel, jól tanultunk, edzésre jártunk, atletizáltunk.
