Kedves Dorka! Az ünnepek közeledte miatt is sokat gondolkodom a hálán és a hálátlanságon. Két gyermekem van, gimnáziumba és egyetemre járnak. Édesapám már nem él, anyukám szerencsére jól tartja magát. Első generációs városi és értelmiségi vagyok, szüleim vidéken, a földjeik műveléséből éltek. Nálunk otthon a hálaadás az időjárásért, a termésért, a napi betevőért természetes része volt az életünknek. Amit viszont látok a gyerekeimnél és a barátaiknál, hogy ők a hiányokra figyelnek, és azt teszik szóvá, mi az, amijük nincs. Miközben szerintem megvan mindenük, ami fontos. Nem rossz emberek, csak nincs kultúrája most a hálának. Szeretném őket erre megtanítani, talán még nincs késő, itthon lakik mindkettő, tudna ajánlani módszereket? 

Az első gondolatom a levelét olvasva az volt, hogy milyen szerencsés az, aki kapott mintát a hálaadásra! Szívesen kérdezném erről, vajon részleteiben hogy nézett ez ki önöknél gyerekkorában, és sikerült-e valamit átmentenie a mindennapjaik­ba? Általában a rutinokban és a rituálékban rejlik a titok, mert ezek segítik a megtapadást. A hálaadás közismert formája az asztalra kerülő étel ima, mantra formájában való megköszönése, de mivel ezt sokan valláshoz kötik, nem gyakorolják. Főleg, ha kamaszról vagy fiatal felnőttről beszélünk. Ezekben az életszakaszokban a gyerekeink saját útjukat keresik és formálják, sokszor tagadva, ami szüleiktől származik, hiszen az is segít megtalálni egyéniségüket, egyediségüket. Nekem mindig jót tesz visszagondolnom a saját tinikoromra – az a helyzet, hogy nekem sem jutott eszembe hálásnak lenni. Ez segít elfogadnom a gyerekeim „hálátlan” korszakait, illetve bíznom abban, hogy ebben ugyanúgy, ahogy én, ők is változnak majd idővel.  

Érdemes nekünk, szülőknek megvizsgálnunk, mennyire szövi át az életünket ez a gondolkodásmód. Kifejezzük-e a gyerekeink előtt hálánkat szüleink, házastársunk, barátaink felé, hogy ezt el tudják lesni tőlünk? És feléjük mutatunk-e hálát? Látnak-e minket hálából kiindulva cselekedni, például adakozni hozzánk képest rosszabb életkörülmények közt élőknek azért, mert szerencsére megtehetjük? Milyen egyéb viselkedésünk mutatja, hogy mi értékeljük az életünket? Van-e számukra is látható módszerünk az élet apró örömeinek tudatosítására?