– Igen, de van, akinek az igazság fáj! – hallottam Berni lányom nővérének címzett szavait­ egy napsütötte délután, amikor beléptem a nappalinkba. Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam, kire vonatkozik az általános alany, Berni ugyanis amint kimondta ezt a mondatot, sírva is fakadt. Nem tudom, hogy mi lehetett az az igazság, ami ennyire fájt, és nem is akartam megtudni, mert megtanultam, hogy a lányaim­ között kialakuló konfliktusokban csak szép lehetek, de okos nem. A tapasztalatom az, hogy ha beleszólok a vitába, megoldást nem tudok hozni, csak súlyosbítom a helyzetet. Borzalmasan nehéz ugyanis kibogozni, hogy mikor kinek van igaza, a legtöbb konfliktus ugyanis nem ott és nem akkor kezdődik, hanem jóval korábban, és így nem is feltétlenül arról szól, aminek aktuálisan éppen látszik. Persze az, hogy nehezen kibogozható, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne is lenne igazság. Amikor bizony fáj, leginkább olyankor, amikor az ember valami mással áltatja magát. Lehet, hogy csak az elfogult atyai szív mondatja ezt velem, de ez a mondat, hogy „de van, akinek az igazság fáj!”, nagyfokú értelmi és érzelmi intelligenciáról árulkodik. Már annak a beismerése nagy dolog, hogy egyáltalán van igazság, nem csak vélemények vannak, még ha ez az igazság rám nézve kellemetlen is. Ám – és itt lép be az érzelmi intelligencia – ha ez az igazság fájdalmas valakinek, akkor lehet azt irgalommal megközelíteni. Tegyük föl, azzal, hogy nem mondjuk ki. Vagy nem mindig mondjuk ki. Ám egy irgalomból vagy bármi más okból soha ki nem mondott igazság azzal fenyeget, hogy egy idő után megfeledkezünk róla, és a nem igazság lesz az új norma. Szóval bonyolult kérdés ez, amiben, mondom, komoly intelligencia kell elnavigálni, amire ékes példa az alábbi eset. Egyik reggel Berni nővére sápadt arccal érkezett a reggelizőasztalhoz.

– Borzalmasan érzem magam, nagyon fáj a hasam – mondta Johanna, és a gyomrához szorítva a kezét, összegörnyedt.