– Ha jól értem, Magyarországon születtél, de jelenleg Németországban élsz, németül is írsz, miközben te magad neves magyar írók műveit ülteted át németre. 
– A család fertőrákosi, ezért én a soproni kórházban születtem, majd elköltöztünk Petőházára, ott nőttem fel. A családom német ajkú, Fertőrákos 1946-ig nagy részben német nyelvű falu volt, majd jött a kitelepítés, ahol a lakosság 90%-a Nyugat-Németország területére került. A dédnagyszüleim, akik halálukig németül beszéltek, viszont itt maradtak Magyarországon. Ekkor még csak nagyon kevesen tanultak meg magyarul. Nagymamám tinédzserként, anyukám az óvodában tanult meg, én pedig már az óvoda előtt. Azonban ne feledjük, hogy az osztrák határ mentén éltünk, ahol szerencsére lehetett fogni az osztrák rádiót és tévét, ezért nagyon sokan, nemcsak én, hanem később a gimnáziumi osztálytársaim is ennek segítségével nagyon jól megtanultak németül.

– Később aztán, 19 évesen mégiscsak Németországba vezetett az utad. 
– Megnyertem az OKTV-t németből, cserébe három hetet az NDK-ban tölthettem, ahol aztán megismerkedtem a mostani férjemmel. Miután leérettségiztem, elkezdtem Pesten az egyetemet magyar-német szakon. Aztán összeházasodtunk, és végül elköltöztem Berlinbe, ahol tanulhattam volna ugyanazt, mint Budapesten, az ELTE-n, de a német helyett inkább színháztudományra mentem, akkoriban dramaturg akartam lenni. Dolgoztam is egy évig egy filmproducer mellett, aztán amikor rájöttem, hogy kihasználnak, felvételiztem a nyugat-berlini filmfőiskolára, forgatókönyvíró szakra. Ekkor dőlt el véglegesen, hogy németül fogok írni.

– Hogyan jött ezután a fordítói szakma? 
– Mialatt a főiskolán tanultam, hoztak be hozzánk versenykiírásokat, és volt köztük egy, mellyel 3000 márkát lehetett nyerni. Gondoltam, jó, akkor írok egy elbeszélést, mert szükségem volt a pénzre, és végül az történt, hogy megnyertem ezt a versenyt. Mint kiderült, ennél a versenynél ott tobzódtak a német kiadók lektorai is, akik új tehetségeket kerestek. Fél évvel később már lett egy kiadói szerződésem, ez 1997-ben volt, majd 1999 júliusában megjelent az első elbeszéléskötetem németül. Mivel a berlini magyar szakon sokat foglalkoztunk fordítástudománnyal, maga a fordítói szakma is megtalált. Épp ’99-ben, amikor megjelent a könyvem, Magyarország volt a díszvendég a frankfurti könyvvásáron, így egyszerre nagyon sok magyar fordításra volt szükség. Engem a berlini Magyar Ház akkori vezetője, Dalos György író kért fel, hogy fordítsak le rövidebb szövegeket. Emlékszem, az elsők között főként Parti Nagy írásait fordítottam, majd Örkény egyperceseket, aztán, ami óriási ugrás volt számomra, meglepő módon jelentkezett nálam Esterházy Péter, hogy lefordítanám-e a Harmonia ​Cælestist.

Terézia Mora: Muna (2024), Jelenkor Kiadó, Fordította: Fodor Zsuzsa

– Kiderült később, hogyan talált rád? Volt ennek valami előzménye?
– Zsuzsanna Gahse, Esterházy Péter akkori fordítója egy saját könyvön dolgozott, és nem volt ideje egy 800 oldalas kötetet lefordítani. Emellett évekkel később kiderült, hogy Marianne D. Birnbaum, aki egy magyar származású amerikai írónő, jó barátja volt Esterházynak, és olvasta az első elbeszéléskötetemet. Mi egyáltalán nem ismertük egymást, egyszer találkoztunk, úgy húsz évvel később, így abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Marianne-t kizárólag a szövegeim győzték meg arról, hogy én ezt a művet le tudnám fordítani.

– Zömében férfi szerzőket fordítasz. Hogyan látod, Németországban nincs akkora igény a magyar női írók könyveire? 
– Valóban, eddig az összes általam fordított szöveg között kettő olyan volt, amit nő írt, nevezetesen Bán Zsófia és Tompa Andrea művei. Németországban a ’90-es években megismerték a magyar írót, aki már nem egészen fiatal, szép hajú és osztrákosan ejti a németet. Sajnos közülük már ketten meghaltak, Kertész Imre és Esterházy Péter, de hát ott van még Nádas Péter és Krasznahorkai László, akik még élnek, és a németek számára ők a magyar írók. Emiatt egy kicsit, úgy tűnik, nehezebb megismertetni a fiatalabb és a női írókat a kiadókkal, aztán rajtuk keresztül az olvasóközönséggel, de azért akadnak szerencsés helyzetek. Például tudom, hogy Tóth Krisztinát fordítják németre, és azt hiszem, Kiss Noémit is. Mindez tehát valóban nem könnyű, de ütni kell a vasat, hátha aztán sikerül valami. Most egyébként épp női szerzőt fordítok, Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regényét.

Kapcsolódó: Magyar írónők, akik külföldön lettek híresek

– Volt rá példa, hogy a te ajánlásodra jött létre egy fordítás?
– Egyetlenegy könyvet sikerült eddig beajánlanom, ez pedig Krusovszky Dénes A fiúk országa című elbeszéléskötete volt, mégpedig nem is olyan régen. 

– Térjünk át egy kicsit a Muna című kötetedre, ami idén jelent meg a Jelenkor Kiadónál. Miért döntöttél úgy, hogy most, tíz év után női főszereplő szemszögéből írsz? 
– A Darius Kopp-trilógia három könyvet vett igénybe, ami tíz évet jelent. Muna karaktere már nagyon-nagyon régóta ért bennem, csak először be kellett fejeznem az előző köteteket. De nem is bánom, hogy valamivel később álltam neki, mert ott, ahol most vagyok – tehát 53 éves koromban – éreztem úgy, hogy ennél sokkal többet már nem fogok megtudni a nőkről. Mindig azt gondoltam, nekem nőként jobban kellene értenem őket, mert az, hogy a férfiakat nem értem, hogy meg kell őket fejtenem, valahol érthető. De rá kellett jönnöm időközben, és ehhez már nem férhet kétség, hogy a nők pontosan ugyanolyan rejtélyesek számomra, úgy nézem őket, mint egy nagy enigmát.

– A regény címe pontosan az, hogy Muna, avagy az élet fele – A női változat. Mit szerettél volna ezzel üzenni az olvasóknak? 
– Nem lehetett pusztán az a címe, hogy Muna, mert az semmit sem mond az olvasónak. Egyébként a Muna egy arab név és vágyakozást jelent, eredetileg az lett volna a címe németül, hogy Muna oder Über die Sehnsucht, de ezt nem lehet jól magyarra fordítani. Ha látod a címben, hogy az élet fele, akkor lehet, hogy titokzatosan hangzik, de ha elolvasod a könyvet, akkor rájössz, hogy egy nő statisztikailag valószínű életének a feléről van szó, tehát úgy 42 éves koráig bezárólag. Ezt azért terveztem így, mert úgy gondoltam, jobb, ha olyasmiről írok, amit már én magam is megéltem. Tehát Muna termékeny éveiről van szó, ami alatt nem utolsó sorban szellemi termékenységet értek, azt, amikor megcsinálod, felépíted magad. Aztán jön a második fele, jó esetben az aratás, amikor élvezed a munkád gyümölcsét, kiteljesedsz abban, amit magadnak alkottál. Ebben az első szakaszban nagy a tét, hiszen ha rosszul választasz párkapcsolatot vagy munkát, akkor az rengeteg energiádat lekötheti, ami később nagyon veszélyes lehet. 

Terézia Mora (Fotó: Luchterhand Literaturverlag)

– Muna számos karrierdöntést és párkapcsolatot megél a könyvben, de valahogy mindegyikben közös az, hogy kihasználják. 
– Nekem az piszkálta a leginkább a csőrömet a környezetemben, vagy egyáltalán a társadalomban, amiben élek, hogy vannak ezek a nők, akik tehetségesek, jóravalók, szorgalmasak, haladnak előre, aztán egyszer csak ott van az üvegplafon. Főként a kulturális berkekben, ahol én is mozgok, azt látom, hogy ezek nélkül a nők nélkül tulajdonképpen nem lenne semmi, útközben mégis elvéreznek. Különösen, hogyha az embernek gyereke lesz. Találkozol a többi anyával, és azt látod, hogy a gyerekvállalás pillanatában minden rájuk szakad, lényegében ők csinálnak mindent. Arról szerettem volna írni, milyen az, ha egy nőt állandóan letesznek, kritizálnak, leszólnak és bántalmaznak, mert ha valakit mások teljesen aláásnak, akkor azt jobban ki tudják használni, és ez néha a kapcsolatokban is így van. Megpróbálnak porózussá tenni, hogy uralkodni tudjanak rajtad. De ha az ember belegondol, egyetlen életünk van, és akkor rááldozzuk egy ilyen férfira a felét?

– A könyvben nagyon árnyaltan ábrázolod az áldozat-bántalmazó viszonyt. Munának is bőven vannak megkérdőjelezhető tettei, melyekkel sok olvasó tud azonosulni. 
– Az olvasóknak valószínűleg az fog feltűnni a könyvben, hogy a párkapcsolatban Magnus, a férfi, akiért Muna rajong, nem bánik jól vele. De, ha belegondolunk, az egész rendszer nem bánik jól vele, Muna pedig képtelen kitalálni, milyen eszközökkel tudna ennek ellenállni. És ezen a ponton a kígyó a farkába harap, mert nyilvánvaló, ha otthon úgy élsz, hogy nem érzed magad kompetensnek, vagy aláásnak, hogyan is tudnál máshol kiteljesedni. Tehát az lenne az elsődleges, hogy otthon legyenek rendben ezek a viszonyok. Minden nő mögött állnia kellene egy támogató partnernek, családi közegnek, hiszen mindezt egyedül végigcsinálni nagyon nehéz. 

– Muna is igyekszik magához venni az irányítást, még ha nem is a legjobb eszközöket választja. 
– Szeretném hangsúlyozni, hogy nem szabad azt csinálni, amit ő csinál a könyvben. Ennek ellenére felmerül a kérdés, hogy szabad-e ővele így bánni? Nem az lenne a megoldás, hogy inkább külön utakon folytatjuk?

– Sok párhuzamot fel lehet fedezni a szöveg és a valóság között. Mennyire merítettél az ismerőseid élményeiből? 
– Az volt a célom, hogy elbeszéljek olyan szituációkat, amelyekben mi, nők magunkra ismerhetünk. Ettől függetlenül több olyan pont is van, ahol teljesen nyilvánvaló, hogy Munának másképp kellett volna döntenie, de hát ilyen ellentmondásos a való élet. Néha próbálok feminista beszélgetéseket folytatni olyan ismerősökkel, akik véleményem szerint hagyják, hogy rosszul bánjanak velük, és elképesztő, milyen magyarázatokat hallottam már tőlük arról, miért van mindez mégiscsak így rendben. Az, hogy iskolázott nők hagyják, hogy rosszul bánjanak velük, és aztán megmagyarázzák maguknak, hogy a férfiak természetüknél fogva dominálni akarnak, és ezt támogatni kell… De miért kellene?

Mindenki a saját élete főszereplője.

Németországban a statisztika szerint minden évben 365 nőt gyilkolnak meg kifejezetten azért, mert nők. Vagyis az év minden napjára jut egy nők ellen elkövetett halálos bűncselekmény. Muna szerencsére túléli ezt a könyvet, ezt azért elárulhatjuk. 

– Most, hogy letetted Muna történetét, milyen könyvön dolgozol?
– Több mint három hetet tartózkodtam Budapesten, hogy anyagot gyűjtsek a következő könyvemhez, ami azt jelenti, hogy már dolgozom rajta. Elég erős magyarországi vonatkozása lesz. Egy NDK-s író, költő, műfordító, Franz Fühmann elég sok magyar lírát fordított németre, Adyt, József Attilát, Füst Milánt, Nemes Nagy Ágnest. Ő 1971-ben, tehát a születésem évében, 22 napig volt Budapesten a nemzetközi PEN Club (Poets, Essayists, Novellists) meghívására. Erről írt egy könyvet, ami elég ismert Németországban, és ami sokak számára meghatározza a Budapestről alkotott képet. Azt gondoltam, nem lenne rossz ötlet ezt a tartózkodást így, ötven évvel később megismételnem, mivel nekem is van még mondanivalóm Magyarországról és a magyar nyelvről. Erről fog szólni a következő könyv. A gyűjtött anyagot elnézve, szerintem körülbelül két év lesz, mire sikerül feldolgozni, vagyis reményeim szerint három év múlva készen leszek magával a regénnyel is. 

Kiemelt kép: Terézia Mora – Fotó: Luchterhand Literaturverlag

Rendeld meg ingyenes házhoz szállítással a Nők Lapja A 100 legjobb könyv bookazine-t, hogy megtudd, melyek voltak az elmúlt egy év legjobb regényei, gyerek- és ifjúsági könyvei!

Csatlakozz a Nők Lapja Olvasósarok nevű kortárs könyvklubunkhoz!