Felfoghatatlan tragédia rázta meg egész országunkat 1994 őszén. A híradások szerint a fóti gyermekotthon két kiskorú lakója elképesztő kegyetlenséggel végzett egy harmadik, mindkettejüknél fiatalabb és törékenyebb társával. Az alábbi cikk – melyet a Nők Lapja archívumából közlünk – ennek a történetnek járt utána annak idején.

Figyelem! Megrázó írás következik a gyermekek világának brutalitásáról és az őket szintén rendre (és ma is) cserben hagyó felnőtt rendszerek tehetetlenségéről. Hogy ne történhessen többé hasonló, bármennyire is nehéz, beszélnünk kell az ilyen esetekről.

Nők Lapja 1994/49: Kis hóhérok

Szörnyű gyilkosság történt Fóton, november 6-án. Olyan, amilyennel még rémálmainkban sem igen találkozunk. Két tizennégy év körüli, fóti gyerek könyörtelenül vagy csak játékból halálra kínzott egy kilencéves kisfiút. Megkötözték őt a tőzeges tó partján, a vizébe lökték jó párszor, szájába iszapot tömtek, testén biciklivel gázoltak át… Aztán elrejtették. Ennyi volt, így ért véget egy intézetis kisfiú, M. Ferike élete.

Ferike kétéves múlt, amikor a gyámügyi hivatal megjelent egy Pest megyei pusztán, körülnézett és azt mondta: az apának nincs munkája, az anyának sincs. És a tanyáról, hol a szél, s az ember szabadon kószálhat, előbb csecsemőotthonba vitték Ferikét meg a hároméves nővérét, aztán Fótra, a gyermekotthonba. Furcsa fiú lett Ferikéből. Beszédhibái kilencéves korára sem múltak el egészen, járása, testtartása hanyagul különös volt, az ügyetlensége pedig köztudott.

A fóti gyermekotthon igazgatóhelyettese szerint Ferike a csecsemőotthonban úgynevezett hospitációs személyiségfejlődési ártalmakat kapott, mert a csecsemőotthonban olyan nagyon hiányzott a mama. A mézszőke hajú, törékeny mama a messzi tanyáról, aki időközben újabb testvérkét szült, a gyámügyi hivatal pedig megjelent. De az asszonynak akkor már volt munkahelye, takarítónő lett a ceglédi vasútállomáson. A munkabére, a kicsi lány után kapott családi pótlékkal elérte a tízezer forintot, és a férje is vállalt napszámot a közeli faluban.

Az asszony, a férje és a kicsi lány ma is a tanyán él, mely egykor uradalmi volt és nagyon szép. Most meg pusztuló, s a tanyán élő családok a semmitől alig több vagyonukat kutyákkal és lakatokkal őrzik.
Ilyenkor, télen, hatalmas tejfehér köd borul a tájra, melyben reggelente hol kibukkan, hol eltűnik egy kerékpározó asszony, Ferike édesanyja. Aki harmincéves sincs, ám a szívében máris oly hatalmasra nőtt a bánat.

Kapcsolódó: „Hol van, aki meghal?” – Vekerdy Tamás válasza 1996-ból

– Mi vittük meg a tragikus hírt – mondja a fóti gyermekközpont igazgatóhelyettese –, hogy Ferike meghalt. Azt mondtuk ott, a ceglédi vasútállomáson, hogy a kisfiú vélhetően baleset áldozata lett. Hiszen semmi biztosat nem tudtunk még. Az édesanya összeroppant.

Aztán másnap ő jött el hozzánk, Fótra, hogy megtudakolja félve, ugye öngyilkos lett a fia, s azért ölte magát a tóba, mert ő nem vette ki az intézetből.

Nyugtatgattuk, aztán meg szerette volna magával vinni a kislányt, de Mariann azt kérte, hadd maradjon. Tudja, egy ilyen tíz-tizenegy éves kisgyermeknél egészen másként jelenik meg a lét és a nemlét.

– Annak a kislánynak – sírja az édesanya – a mindene volt Ferike. Sosem bírt nélküle létezni. Mikor a kicsi gyerek kórházba került, Mariann egyre csak őt kereste, akit most elveszített. Elveszítette azt, akit a világon a legjobban szeretett. Hiszen mi nem akartuk, hogy állami gondozásba vegyék a gyerekeket. Aláírtuk ugyan a papírt, de csak mert a gyámügyi hivatal örökké zaklatott és azt mondták, akkor is elviszik tőlünk őket, ha nem egyezünk bele, mivel a férjemnek nem volt munkája, én meg a két kicsitől nem tudtam dolgozni.

Azért vitték el tőlünk a gyerekeket, mert szegények voltunk egészen.

És mikor a harmadik gyerekem, Szandra is megszületett, vitték volna azt is, de én azt kiáltottam a gyámügyis nőnek, erre a kislányra nem teszi rá a kezét, mert hogy van munkahelyem. Most várok. Arra, hogy a nagylány túltegye magát a testvére halálán. Hogy földolgozza magában, és azután válasszon. Ha igent mond nekem, akkor majd harcolni fogok érte, ha kell, ügyvédet fogadok, hogy eljöhessen onnét a kislány, abból az intézetből.

Az intézet

A fóti gyermekközpont pár nappal Ferike halála után ünnepelte felállásának harminchetedik évfordulóját, azt, hogy ez idő alatt ötezer kisgyereket nevelt fel. Árvákat, félárvákat, s olyanokat, akiknek egyik, vagy mindkét szülője él. Ma, bármilyen meghökkentő, ez utóbbiból van a legtöbb. A háromszázharminc gyermek nagy részének ugyanis élnek a szülei, csak szegények, olyannyira, hogy azzal már a gyermekük életét veszélyeztetik. Ilyenkor, bármennyire is alkalmas a szülő a nevelésre, a gyermeket intézetbe viszik.

A fóti gyerekközpontban harmincnégy éven át úgy nevelték a gyerekeket, hogy a szülőn kívül mindent megadtak nekik: ennivalót, ruhát, a tanulás lehetőségét… A gyerekek azonos nemű és életkorú csoportokban éltek, egy szobához hatan-nyolcan, egy folyosóhoz ötvenen-hatvanan tartoztak. A konyha megfőzte az ebédjüket, a mosoda kimosta a ruhájukat, a takarító kitakarított utánuk. Az intézetis gyerekeknek egyetlen feladatuk az volt, hogy tanuljanak.

Mert a központ vezetői úgy gondolták, ahhoz, hogy valaki a kinti világban érvényesüljön, csak tudásra van szükség, az pedig megszerezhető az iskolában. Aztán betöltötték a tizennyolcadik évet, s ha nem tanultak tovább, a központ búcsút intett. Ekkor szembesültek a valósággal. Ott álltak csekélyke tőkével, melyet semmi komolyabbra nem lehetett használni, és nem tudták, hogyan kell bevásárolni, telefonálni, föladni egy levelet. A kilencvenes évek elején aztán itt, a fóti gyerekközpontban is rendszerváltásra került sor, pedagógiaira.

A korábbi kollégiumi jellegű nevelést családszerű váltotta fel. Ám azt sem korábban, sem pedig mostanában nem vizsgálták, mi történik a tőlük kikerülő gyerekekkel. Az igazgatóhelyettesnek fogalma sincs arról, hogyan alakul ennek az ötezer gyermeknek az élete. Hányan lettek sikeresek, hányan boldogtalanok, hányan váltak bűnözőkké vagy áldozatokká?

Kapcsolódó: Milyen az élet a gyermekotthon után? – Riport

– Semmit sem tudok arról a délutánról – mondja Ferike édesanyja. – Senki nem mondott nekem semmit. Csak az újságok írnak egyre szörnyűbb dolgokat. Legutóbb már azt, hogy Ferikével fajtalankodtak. Könyörgöm, mi mindent akarnak még kideríteni? Kérdeztem minderről az igazgatót, ő meg azt felelte, nem igaz egyik sem; mert baleset volt.

– Nekünk – mondja az igazgatóhelyettes –, amíg bizonyítékokkal egyértelműen meg nem cáfolják, továbbra is az a feltevésünk, hogy egy játék fordult tragédiába. A fóti gyermekvárosban még soha, senki nem halt meg erőszakos módon. Egyéb okok miatt is mindössze hárman. Az utolsó eset a hetvenes évek legelején történt.

Ferike szőke, vékony dongájú és tétova gyerek volt, teher a játszócsapatok számára.

Gyakran előfordult, hogy egyik csapat sem választotta őt. Mert ha az „Adj király katonát”-ba Ferikét is bevették, akkor az ellenfél biztos, hogy az ő kezénél szakította át a gyerekláncot, s választhatott magának katonát. Ezért aztán inkább nem kellett Ferike.

Különös világ a gyerekeké. Az igazgatóhelyettes szerint sokszor kegyetlen. A gyerekek többsége a durvaságot még az otthonba kerülés előtt megéli. Sok esetben a szülők egymással szembeni brutalitása, a verekedésekké fajuló veszekedések, az erőszakoskodások kitörölhetetlen nyomokat hagynak bennük. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a gyerekkapcsolatokban durvaság és az erőszak gyakori – nem csupán a gyermekvárosban.

Kapcsolódó: Mit tegyünk, ha agresszív a gyerek? – Vekerdy Tamás tanácsai

– Csakhogy itt – magyarázza az igazgatóhelyettes – állandó a kontroll, a felnőtt felügyelet. Ami védettséget ad a gyerekeknek, de el is tompíthatja veszélyérzetüket. Ferikénél is ez történt, bár nála, e legutóbbit kivéve, mindig akadt egy felnőtt, egy pedagógus, aki ki- és megmentette. Ez a mai kinti világ mindegyre azt sugallja, hogy érvényesülni az erőszak révén lehet, s az erősebbnek, akinek pénze, hatalma és fegyvere van, annak jogában áll kiütni a gyengébbet. A világot az erőszak mítosza járja át.

Amit persze megpróbálunk tompítani és ellensúlyozni éppen azzal, hogy áttértünk egy családiasabb nevelési rendszerre.

Az épületekben önálló lakásokat alakítottunk ki, fürdőszobával, konyhával, hálószobákkal és egy közös nappalival. Egy-egy lakásban nyolc-tizenhárom különböző korú és nemű gyermek él, akikre egy pedagógus és két gondozó vigyáz; úgy élnek, akár egy család. Maguk osztják be a pénzüket, a nagyobbak takarítanak, segítenek a bevásárlásban, a főzésben, a kicsik gondozásában, vagyis megpróbáljuk reprodukálni, hogy él, működik egy család.

A családvezető pedagógus havonta 6100 forintot kap gyermekenként.

A család ebből fedezi az ennivalót, ebből vesz ruhát, ünnepekre ajándékot, s tesz félre a nyaralásra. Persze az anyukákat, apukákat nem tudjuk helyettesíteni, de a testvérek együtt, egy csoportban lehetnek. Ahogy Ferike is a nővérével.

Kapcsolódó: Ellopott évek – Jelentés azok otthonából, akiktől elvették a gyermeküket

– Magyarországon a gyermekvédelem intézményközpontú – magyarázza az igazgatóhelyettes. – Évente az állam kétszázötvenezer forintot fordít egy állami gondozott gyerekre, vagyis majdnem huszonegyezer forintot havonta.

Arra persze a törvényi szabályozás nem ad lehetőséget, hogy a gyerekeket, akár csak a havi 6100 forinttal együtt visszahelyezhessük az eredeti családba.

Nem tehetjük meg, bármennyire is logikusnak tűnik. A szülőknek különben is csak egy része lenne alkalmas a gyermeke nevelésére. Sok gyerek azért került hozzánk, mert szülei vagy alkoholisták, vagy börtönben ülnek, vagy eltűntek, vagy nem vállalják a gyermeküket. Ferikéék a rossz lakáskörülmények miatt kerültek államigazgatási határozattal csecsemőotthonba.

Amikor a kisfiú háromévesen hozzánk került, alig tudott beszélni, a járása, a mozgása bizonytalan volt.

S talán épp ezért volt az, hogy a felnőttek különös szeretettel foglalkoztak vele. Csak hát a hátrányokat, melyeket épp a csecsemőotthonban szerzett, lehetetlenség volt e hat év alatt behozni.

Kapcsolódó: „A gyerekotthon olyan, mint egy buborék”

– Ez volt Ferike ágya – mutatja Ferike családpedagógusa. – Ennél az asztalnál írta a leckéit és ennél a szövőszéknél tanult meg szőni, ami ismerve Ferike szertelenségét, túlmozgását, maga volt a csoda. Igazából csak három éve, hogy az édesanya a szünetek idejére hazavitte a gyerekeket. Úgyhogy, ha lehet ilyet mondani, inkább volt a miénk a két gyermek.

– A gyerekek – sírja Ferike édesanyja – minden szünet után itthon szerettek volna maradni. Én meg mindig azt mondtam, menjetek vissza, de csak azért, hogy legközelebb is eljöhessetek. Most meg nincsen Ferike. Eltemettük anélkül, hogy tudnánk, mi is történt vele. Nem kaptam se boncolási jegyzőkönyvet, se halotti anyakönyvi kivonatot. Hát nem mondom meg ezentúl senkinek, mi áll a szándékomban. Csak előbb összeszedem magam, s utánajárok a dolgoknak. Mert annyi mindent hall az ember.

Hogy tán meg sem büntetik azokat a fiúkat. Az egyiket azért, mert nem töltötte még be a tizennegyedik évét, a másikról meg azt akarják bebizonyítani, hogy elmezavarodott. A temetés napján az ország minden feléből kaptuk a részvéttáviratokat. De azoknak a fiúknak a hozzátartozóitól egyetlen bocsánatkérő sor sem érkezett. De nem is ez bánt. Azon gondolkozom minduntalan, hogy ha akkor nem viszik el tőlem állami gondozásba a gyermekeimet, akkor Ferike még ma is élne.

Scipiades Erzsébet
Nők Lapja 1994/49. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: A volt Károlyi-kastély (Fót, Vörösmarty Mihály tér 2.) napjainkban gyermekotthonként működik. Építész: Ybl Miklós. – Fotó: Indafotó/Wikipedia