„A tinédzserek még megmenthetők” – Interjú Hollerung Gábor karmesterrel

A zenekar ül a színpadon, aztán jön egy jól fésült úr, talpig feketében. Meghajol, majd hátat fordít a közönségnek. Jobb kezében karmesteri pálca. A Budafoki Dohnányi Zenekar Liszt Ferenc-díjas karmesterével, az együttes zenei igazgatójával beszélgetünk.

Néhány napja tért haza New Yorkból. Pihent?

Nem, egy Liszt-zongoraversenyen vettem részt, a kísérő zenekar vendégkarmestere voltam.

Gyakoriak az ilyen meghívások?

Igen, ez már nem az első, számomra misszió, hogy jó zenekari kísérettel segítsem pályájuk kibontakozásában a fiatal szólistákat.

Milyen érzés a világ más pontjain dirigálni?

Fantasztikus! Amerikában, Brazíliában, Izraelben, Kínában, Kolumbiában, Tajvanon és Európa sok országában léptem fel, van, ahol zenei tanácsadóként is ténykedem, másutt tanítok is. Mindazonáltal a családom 1989 óta a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar.

Van, aki azt feltételezi, hogy a zenekar a karmester nélkül is tudja a dolgát…

Az én csapatom tényleg tudja! Tulajdonképpen bármit tehetnék, grimaszolhatnék, kinyújthatnám a nyelvem, akkor is tökéletesen eljátszanának minden darabot. A karmester valójában a próbákon dolgozik, ez a szakma lényege. A koncerten pedig tudnia kell, mikor van rá szükség. Aki ezt tudja, annak egyszerű a kommunikáció.

Évek óta tart nemzetközi karmesterkurzust. Mi alapján választ a jelentkezők közül?

A jelöltek többsége gyakorló karmester, a hangversenyeikről felvételeket küldenek, és ezek alapján próbálom kiválasztani a legtehetségesebbeket. Figyelembe veszem azt is, hogy a jelöltek különböző kultúrákból érkeznek, és mindenütt egy kicsit máshol vannak a karmesterképzés hangsúlyai.

Hol tanítanak a legjobban?

Az orosz és a skandináv zenei egyetemeken. Az amerikai oktatás más, ott olyan szempontok is hangsúlyt kapnak, hogy például hogyan találod meg a magad karakterét, különös figyelmet szentelnek a viselkedésnek, a kommunikációnak, a külsőségek is nagyon fontosak. 

Önnek fontos, hogy néz ki?

Nem! Soha nem számított. Reggel általában kulturáltan festek, aztán ez odalesz. Mondjuk, nézzen meg egy próba után. 

A családjában voltak muzsikusok?

Apai ágon mérnökök a felmenőim, édesanyám viszont szenvedélyesen szerette a zenét, így engem zenei általánosba adtak. Tizenhét múltam, amikor az első rádiós Bartók műveltségi vetélkedő megbabonázott. Hamar megismertem Bartók életművét, az terelt a zenei pálya felé. Zenetörténész akartam lenni, de másként alakult. A lányomnak is volt gyenge pillanata, de lebeszéltem a zenei pályáról. Ma sikeres jogász, háromgyerekes anya. Az unokák közül a két lány már tanul zenét, a fiú még kicsi. 

Gyakran látja őket?

Igen, közel laknak, sokat vagyunk együtt. És mivel ­szeretek főzni, jó falatokkal kényeztetem őket.

Ki gondolná, hogy Hollerung Gábor a karmesteri pálca mellett a fakanalat is jól forgatja?

Pedig így van. A pirított magvakkal készített pesztóm, a sárgabarackos csirkém rokfortos besamellel kedvenc, a libamájjal töltött gombafejekért pedig odavannak a vendégek. Tizennégy éves korom óta főzök, és az ételeim egyik legmeghatározóbb eszköze a késői szüretelésű tokaji bor vagy az aszú.

Könnyű annak, aki évente a Zempléni Fesztivált igazgatja.

Ez régebbi szerelem, aszúrajongó vagyok. Tokajban remek borok és kiváló borászok vannak. Az ételeknek különleges ízt ad a tokajiban föllelhető egyensúly, a savasság és édesség egyszerre katalizátora az ételeimnek.

Nem látszik az alkatán, hogy ennyire szeret főzni. 

A karmesterség karbantart, sok energiát igényel. Megdolgoztatja a mellkast, a karokat, a vállat. Néha biciklizem.

Említette a felmenőit. Mesélne a szüleiről?

Édesapám, nagyapám mérnökök voltak, és a lelkük mélyén talán engem is erre a pályára szántak. Nagyapa fél évszázadon át a Röck-gyárban dolgozott, évtizedekig a vezetője volt, a nevéhez fűződik a budapesti és a londoni műjégpálya építése. Édesapám a hatvanas évektől a golyóscsapágygyár igazgatójaként dolgozott.

És az édesanyja?

Ő konok székely asszony volt. Büszke vagyok rá, és nagyon hasonlítok is rá.

Konok?

Nagyon! Amit a fejembe veszek, véghez viszem. A székelységemet néhány éve egy marosvásárhelyi kurzuson ismertem föl igazán. A székelyek túlélési stratégiá­ja, hogy pontosan tudják, mit nem érdemes komolyan venni, és mi az, amiből nem engednek. Amit viszont mégis komolyan vesznek, abban ott a szívük, a lelkük. Anyám székelységére ráismertem, amikor több időt töltöttem Székelyföldön, ott szinte mindenben jelen van egy savanykás íz. 

Inkább életigenlőnek tűnik, mint savanyúnak.

Életigenlés az, hogy gondolkodó, harcos, küzdő vagyok? Ha igen, vállalom. Elkeserít,

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .