Mire ez a cikk megjelenik, már megvolt a bemutató, de mi még előtte beszélgetünk. Mit érez a rendező ilyenkor, a finisben?

Nagyon izgatott vagyok. Világéletemben az volt fontos, hogyan fogadja a közönség a filmemet, és eddig eléggé elkényeztettek. Rosszul élném meg, ha ezt a mostanit nem szeretnék az emberek. 

Nyomasztó, hogy a korábbi ­munkái sikeresek voltak, és ez most már egyfajta elvárás önnel szemben? 

Van rajtam nyomás, hogy ha már feltettem egy bizonyos szintre a lécet, akkor újra és újra meg kell ugrani. Ez magammal szemben elvárás. Nagyrészt közönségfilmeket csinálok, ezekkel nem nagyon lehet fesztiválokra menni, úgyhogy a visszacsatolást számomra elsősorban a nézőszám jelenti.

A filmkészítés melyik részét szereti a legjobban?

Az agyalás része is jó, amikor „formálódik a gyerek”, de nekem maga a forgatás a legkedvesebb. Az előkészítést annyira nem szeretem, pedig az elengedhetetlen ahhoz, hogy a munka flottul menjen. Ez most különösen fontos volt, mivel a Futni mentem független film, amelyet az ideálisnál sokkal kevesebb pénzből kellett elkészítenünk. Semmilyen fölösleges dolog nem fért bele, ehhez nekem fejben a legapróbb részletekig mindent előre kellett látnom. Számomra rendkívül fontos volt, hogy semmilyen módon ne látsszon a filmen a szerényebb költségvetés, és úgy érzem, ez sikerült is.

Az alacsony büdzsé béklyózó, stresszelő hatással volt önre, vagy inkább a kreativitást erősítette?

Inkább inspiráló volt, és nagyon tanulságos. De semmiképpen nem akarom azt mondani, hogy lám-lám, ennyi pénzből is lehet filmet készíteni, mert rengeteg szívességet kértünk és kaptunk. Ezt egyszer el lehetett játszani, de valószínűleg nem lehet a végtelenségig csinálni. A színészeket például nem tudtuk úgy megfizetni, mint ahogy kellett volna. Ez engem nyomasztott és bántott, hiszen ők is a piacról élnek, és a mi forgatásunk idejére nem tudtak más, esetleg jobban fizető munkát elvállalni. De a jelét sem mutatta senki, hogy elégedetlen lenne. Iszonyú jó kedvvel és vidám hangulatban telt a forgatás, szerintem ez le is jön a vászonról, igazi „feel good” film lett a végeredmény.

Ha megkérdezném a színészeit, hogy ön milyen rendező, mit mondanának?

Erre tudom a választ, mert vissza-visszahallom. Szeretnek velem dolgozni, mert nyugodt vagyok. Sok rendezővel ellentétben én egyáltalán nem vagyok feszült a forgatáson. Vannak, akik úgy tudnak dolgozni, hogy nagyon erős feszültség uralkodik körülöttük, de engem ez idegesít. Ha tudom, hogy valakinek valami baja van, akár csak a háttérben, például a színész összezördül a sminkessel, én azt is igyekszem valahogy kezelni. Más kérdés, hogy nekem erről rendezőként elvileg nem is kellene tudnom. Szeretem, ha jó légkörben zajlik a munka, még a legvéresebb drámát is lehet jókedvvel csinálni. Konkrétan emlékszem a Toxikoma forgatására (a film Szabó Győző önéletrajzi írásán alapul, amely a színész drogos múltját tárja fel – a szerk.), kemény jelenetek voltak, de amikor végeztünk egy-egy résszel, eluralkodott a vidámság és a humor. Minden forgatásnak összekovácsoló ereje van, hiszen napi minimum tizenkét órát töltünk összezárva, hetente hét napból hatot. Kicsit olyan ez, mint egy tábor. Utána mindenkinek hiányoznak a többiek, hívogatjuk egymást telefonon. A feleségem már tudja, hogy engem békén kell hagyni forgatás után egy-két hétig, amíg visszarázódom a hétköznapi életbe, és megszokom, hogy nincsenek körülöttem azok, akikkel folyamatosan együtt voltam hosszú heteken keresztül.

Ez az első olyan filmje, amelyet nem saját ötletből, hanem felkérésre rendezett. Milyen élmény volt?

Ez egy cseh film remake-je. Miután azt megnéztem, nemet mondtam a munkára, mert túl felszínesnek találtam az egészet. Helyes volt, lehetett rajta nevetni, de pont a Toxikoma után nem volt kedvem egy ilyen kis blődséggel foglalkozni. Az alapötlet viszont tetszett, és szerencsére meg tudtam beszélni a producerekkel, hogy erősen írjuk át a sztorit. Ha vígjáték is, legyen súlya, és olyan mondanivalója, amivel haza lehet menni a moziból. Így aztán a mi változatunkban – hála Divinyi Réka forgatókönyvírónak – egy konfliktusos családi alaphelyzetből indulunk, nagyon rossz­ a viszony az Udvaros Dorottya­ által játszott anya és a három lánya között. A sztori előrehaladtával szép lassan a helyükre kerülnek a dolgok, és újra összejön a család. Szerintem ennek szép üzenete van.

Ha azt mondanák önnek, hogy itt van „pénz, paripa, fegyver”, minden anyagi és egyéb feltétel adott, milyen filmet készítene?

Rögtön kettőt is tudok mondani. Sőt, hármat. Ezek régóta kész forgatókönyvek, „szerelemgyerekek”, de semmilyen pályázaton nem sikerült támogatást szerezni rájuk. Az egyik egy Máté Péterről szóló életrajzi film. Ő megérdemelne egy saját mozit, nagyon érdekes élete volt, filmbe illő, a zenéje pedig a mai napig köztünk él. Nincs olyan énekes sztárcsináló műsor, amelyben ne hangozna el egy Máté Péter-dal. Ráadásul bomba jó korrajzot lehetne adni a hetvenes-nyolcvanas évek szocialista Magyarországáról. A másik ötlet a Tízparancsolat 2.0, amelyet idén már kiadtunk könyv formátumban, hogy legalább ilyen módon eljusson az emberekhez, ha már film nem készülhet belőle. Egy vallásos polgármesterről szól, aki a tízparancsolat szerint vezeti a városát, legalábbis ez a látszat. Aztán lassan fény derül a valóságra. Ebben nagy szerepe van a polgármester kamasz lányának és a bandájának, akik elhatározzák, hogy módszeresen áthágják a tízparancsolat szabályait. Játéknak indul, de tragédiába torkollik. A harmadik ötlet pedig egy lakásban játszódó sci-fi, főszerepben egy robottal, ami a családtagok minden titkát ismeri, és ebből adódnak aztán bonyodalmak. Ezek a forgatókönyvek ott fekszenek a fiókban, és egyikből sem tudok filmet csinálni.