Ma már természetes az ilyen pillanat, mint ez is, hogy dolgozom, és a nyitott ablakon beszűrődik a gyerekeim kacaja, de nem volt ez mindig így. 

Az én anyaságommal csodálatos terveim voltak, például, hogy majd simizem a pocakom, hallgatom Vivalditól A négy évszakot, de a gond az, hogy amikor az én anyaságom volt a téma, Isten és én valami teljesen más mozit néztünk.

Mire az örökbefogadáshoz értünk, már nagyon sok dolgon voltam túl. Kellemetlen vizsgálatok, sikertelenségek sorozata, a gyerekes ismerőseim utálása és tiltása. De miután letettem a gondolatról, hogy én csak egy selejt vagyok, mert nem szültem gyereket, és miután végigmentünk az örökbefogadásra való felkészítésen, teljes magabiztossággal ugrottam fejest az ismeretlenbe. 

Sok mindenre felkészültünk, de mindenre nem lehetett, az érzelmekre különösen nem. 

Tudtam, hogy reggel elindulunk, és az életünk örökre megváltozik, soha többé semmi nem lesz olyan, mint eddig volt. Soha többet nem kell azon aggódnunk, hogy hogyan, mikor lesz már gyerekünk. Mi is mehetünk majd a játszótérre, vehetjük a cuki ruhákat meg a játékokat a szemünk fényeinek, de nem is lesz már olyan nyugalom, szabadság, mint eddig volt.

Nagyon szerettem a régi életünket, a szabadsággal, a csenddel, a sorozatokkal. 

Aztán megjöttek Ők. A két és fél éves Jancsi és a három és fél éves Juliska megérkezett az életünkbe, és azzal elkezdődött az én anyává válásom folyamata, amit szívesen hasonlítanék egy tündérkeresztanyás-varázspálcás-suhintós akcióhoz, de nem… ez inkább olyan, mint egy hernyó lepkévé alakulása, lassú, nehéz, időnként fájdalmas, de magában hordozza a csodálatos végeredményt. 

Hazaértünk, és a két gyerkőc egészséges vehemenciával vette uralma alá a házat, a kertet, az udvart. Az életünk rutinja egyik napról a másikra változott meg, szabadidőnkben gyerekzenekarokat hallgattunk és agyzsibbasztó meséket néztünk, és hogy szem előtt legyenek, az addig nyugodt előkertünk is játszótérré változott, az ápolt gyep kitaposva, dömper, kislapát, háromkerekű bicikli mindenhol, a fű közepén trambulin és csúszda. 

Mindemellett fogalmam sem volt, hogy hogy működnek az ekkora gyerekek, miket tudnak már, és miket nem. Mit várhatunk el? Mi az, amit már érthetnek, vagy érteniük kell, és mit nem? Hogy kell enniük? Jó lett volna előre tudni, hogy igen, hangosak, igen, az agyamra mennek, igen, koszosak, büdösek, igen, százezerszer megkérdezik ugyanazt, ezerszer kell elmondani, hogy papucs!!!

És bármennyire is azt gondolom, lelkileg rendben vagyok, majd a gyerek rávilágít, hogy baromira nem. Ma már tudom, egy jóféle magnézium sok mindent megold.