Gondolom, szomorú, hogy ezúttal nem „a Szegő” jött. 

András jó barát volt. Régóta ő készítette velem az interjúkat. Egyszer még egy Ötvös Csöpi-filmben is szerepelt. Bujtor Pista reggel kilenckor kivezényelt minket egy csónakban a Balatonra, hogy majd vesz a kamera, aztán szépen elfelejtkeztek rólunk. Amikor vége lett a forgatásnak, mindenki azt kérdezgette: hol van a Kern meg a Szegő? Mi meg üldögéltünk a víz közepén, néha belelógattuk a kezünket, észre se vettük, milyen erősen tűz a nap. Mire kihívtak a partra, enyhe napszúrást kaptam. Tejet itattak velem, az állítólag jót tesz ilyenkor. 

Bujtor István fia, Balázs mesélte múltkor, hogy az édesapjával gyakran átvitorláztak önökhöz az északi partra, ahol a nyaralójuk áll. 

Így igaz. Bujtort régóta ismertem, a főiskola után, 1970-ben együtt szerepeltünk egy koprodukciós filmben, az volt a címe: Kapaszkodj a fellegekbe! Folyton a Szovjetunióban forgattunk, megnéztük Moszkvát, Leningrádot, esténként meg ittunk, buliztunk, ahogy kell. Jó kis kalandfilm kerekedett egyébként, a Darvas meg a Mensáros voltak a főszereplők, mi, akkori fiatalok, Bujtor, Madaras, Dózsa Laci, Haumann Péter, Harsányi Gábor meg a Lenin-fiúkat játszottuk. Nem is nagyon tudtuk, kik azok. Csak később lett világos, hogy terrorista hajlamú, kommunista fiatalemberek. 

Régi, szép idők! Szokott nosztalgiázni? 

Nem nagyon, különösen, mióta Esterházy Péternél azt olvastam, hogy a nosztalgiázás nem visz előre, inkább a jövőn kell gondolkodni. Imádtam Esterházyt olvasni. De ettől még felidézhetjük a múltat!

Azért kérdeztem, mert tavaly, amikor a Ma este gyilkolunk című film forgatásán találkoztunk, nem győzött anekdotázni. Fiatalkorom bálványai mind ott ültek körben a ráckeresztúri Brauch-kastély parkjában, és ön vitte a prímet. 

Néha én is meglepődöm, mennyi történetem van! ­Emlékszem, iszonyú hőség volt, szerencsére a forgatás szüneteiben felállítottak nekünk néhány széket a fák alatt, és hoztak kávét meg süteményt. ­Remek volt a hangulat, ám ez még nem jelenti azt, hogy a munka végeredménye is jó lesz! De kiderült, hogy ezúttal kedves, nézőbarát mozit csináltunk.

Ontotta az ötleteket, és közben folyton tépte le magáról a hosszú ujjú flanelinget, mondván, kinek jut eszébe ez a jelmez ilyen hőségben! Elemében volt. Jól tudom, hogy eredetileg filmrendező szeretett volna lenni?

Igen. Hétéves lehettem, éppen a Fürst Sándor,­ ma Pannónia utcában sétáltunk apámmal, amikor a Budapesti tavasz című Máriássy Félix-filmet forgatták. Lenyűgözött a fahrtkocsi, de főleg az a fekete doboz, amibe az operatőr belenézett. Mit láthat? Mint később megtudtam, az volt a kamera, amivel másodpercenként huszonnégy képkockát rögzítenek. A rendező pedig az, aki az egész forgatást átlátja. Engem ez utóbbi érdekelt, akkor határoztam el, hogy rendező leszek. De az igazi elszántság akkor született meg bennem, amikor tízéves koromban, a margitszigeti napközis táborban kiválasztottak az első filmszerepre. Egy szőke gyereket kerestek, aki szereti A Pál utcai fiúk című regényt. Mit ad isten, én akkoriban pont azt olvastam fel apámnak. És ő szinte rendezett engem. Hol emeljem fel a hangomat, hol húzzam fel a szemöldökömet… Kereskedelmi osztályvezető volt a gumigyárban, de rajongott a színházért. Amikor idén hangoskönyvre mondtam A Pál utcai fiúkat, végig ott volt a fejemben ez a jelenet. 

Szóval az édesapja álmát váltotta valóra?

Igen, azt hiszem. Lehet mondani.

Aztán mégsem rendező lett önből, de még csak nem is színészként kezdte. Parodistaként tűnt fel 1962-ben, a Ki mit tud? című televíziós műsorban, tizennégy évesen.

Abban látott meg Várkonyi Zoltán, a Vígszínház igazgatója, aki benne volt a zsűriben, és később felvett a színészosztályába a főiskolán. Azért oda jelentkeztem, mert éppen nem indult rendező szak, márpedig akit az érettségi után nem vettek fel valahova, azt behívták katonának. Gondoltam, hátha a Várkonyi… Annál is inkább, mert előtte, tizenhét évesen meghívtak szerepelni a Közjáték Vichyben című előadásba a Vígszínházba. Együtt játszhattam Latinovitscsal, Darvas Ivánnal, Benkő ­Gyulával… Úgy gondoltam, a főiskola végén majd átjelentkezem rendező szakra, de pechemre Herskó János, a vezető tanáruk éppen akkor disszidált. Ide most nem lehet átjönni, mondták, szíveskedjék színész maradni. 

Szerintem színpadra született. Rátaláltam a neten arra a ’62-es paródiára, és egy kamasz srácot láttam, aki meglepetésemre már ugyanazokkal a gesztusokkal és hanghordozással játszott, amelyek önt színészként ma is jellemzik. Lehet ezt a szakmát egyáltalán tanulni?

El lehet lesni különböző technikákat. Azt például Darvas Ivántól tanultam, hogy amikor az ember a színpadon hátrafelé megy, erősebben kell beszélni, nagyobb levegővel, hogy a nézők is hallják. Azt meg a Várkonyi tanította nekünk, hogy bármilyen vadul kell valamit csinálni a színpadon, a testünk akkor is olyan laza maradjon, hogy egy kifújt tojás ne törjön össze a kezünkben. Ellenkező esetben begörcsölnek az izmaink, és annyira elfáradunk, hogy a következő jelenetet már nem bírjuk végigjátszani. Márpedig lesz olyan időszak, amikor mindennap ki kell állni a színpadra, tehát igyekezzünk csak a nagy hanggal kifejezni az erőt. Azt meg úgy lehet, ha az ember inkább lefelé hajtja a fejét. Millió ilyen kis trükk létezik. De ezenkívül még rengeteg összetevője van a sikernek. Szerencse dolga is, meg hogy abban a színházban hogyan jutsz egyre feljebb, és persze a tehetségtől is függ. Ott van például Latinovits Zoltán, aki szerintem az utóbbi száz év legnagyobb színésze volt, és bármilyen meglepő, soha nem tanult színészetet. Építészmérnöknek készült, aztán Szendrő József igazgató meghívta a debreceni színházba. Ott derült ki, hogy remek színész. Mondom, hogy misztikus mesterség ez. 

Azért ön nem hagyta ki a rendezést sem. A kilencvenes évek közepén megszületett a Sztracsatella, aztán A miniszter félrelép, és 2016-ban a Gondolj rám című filmje. Tehetség kérdése?

Mindenesetre jó szem kell hozzá. Latinovits is rendezett, Major Tamásról nem is beszélve. Ma meg már ez a világ legtermészetesebb dolga, bár nincs minden színésznek érzéke hozzá. Tordy Gézának például volt. 

Halló, az NDK-s turmixgépet keresem, azt a levehető ajtajút…! Gyerekkoromban sokszor hallgattuk a paródiáit a rádiókabaréban. Dőltünk a nevetéstől. 

(Elmosolyodik.) Sokan rám fogták a főiskolán: maga parodista, mindig utánozni fog! Holott a parodizálás meg a színészet egyáltalán nem zárják ki egymást. ­Annak idején az volt a divat, hogy a rádiókabaréban jeleneteket írtak. Én meg gondoltam, akár monológ is lehet az, több hangon. Tizenhat évesen életemben először külföldön jártam, az unokatestvérem hívott meg Párizsba. Emlékszem, vonattal utaztam, Bécsben kellett átszállni, és én két napig ott maradtam egy másik rokonunknál. Nem beszéltem németül, beültem hát az állomáson egy taxiba, és egy cetlin odanyújtottam a sofőrnek a címet. Mire ő ékes osztrák akcentussal elkezdett beszélni hozzám. Hiába ismételgettem, hogy „Ich spreche nicht Deutsch”. Hát nem hall ez az ember? Aztán rájöttem, hogy nem is hozzám, hanem egy fura készülékbe beszél, amit Bécsben a taxisok akkor már használtak egymás között, csak mi Budapesten még nem ismertük. Ezt a helyzetkomikumot igyekeztem ábrázolni a paródiában. (Ekkor megcsörren a mobilja. Elnézést, ezt fel kell vennem, szabadkozik, és jólesően fogadja a gratulációkat az előző esti fellépéséért.) Ezek szerint tetszett a zsinagógabeli koncertünk. Örülök ám neki! Tudja, ez ­majdnem egy rockkoncert, a lemezen megjelent da­laimból. Most még vendégként ott volt Falusi Mariann, Hernádi Judit meg Heilig Gabi is. Bár ő mindig ott van, gitáron kísér.

Lövölde tér, ott mindig hideg van… Tanult fiatalon ­énekelni?

Mindig szívesen énekeltem, csak aztán a főiskolán elvették tőle a kedvem. Azt mondták, szörnyű a hangom, ne is kísérletezzek vele. Nem értettem. Jó, kicsit lusta is voltam, az olyan tárgyak, mint az ének meg a balett, nem nagyon érdekeltek. ­Színészmesterséget szerettem tanulni. Aztán egyszer csak felbátorodtam, és azóta hét lemezem született.