Míg egy egyévest könnyű megörvendeztetni, ahogy idősödünk, bonyolódik, hogy mi okoz örömöt nekünk. Múlik a személyiségen – van, aki hajlamosabb a pozitív dolgokat meglátni és átélni –, ahogy azon is, hogy adott pillanatban biztonságos-e a lelkünknek az öröm megélése, hiszen olyankor védtelenné, sebezhetővé is válunk. Akad, aki egyenesen fél kapni, mert kínos lehet akár eljátszani az örülést, akár mutatni, hogy nem ért célt a meglepetés, van, aki ezért ki sem csomagolja az ajándékát mások előtt – Japánban például eleve ez a szokás.
Az ajándékozás az adó oldaláról is összetett. Sok szülő-nagyszülő szeretne egyenlőséget az ajándék értékét illetően, kérdés, hogy ennek mi az oka. A megítéléstől való félelem, a megfelelni vágyás, akár a saját elvárásainknak is, erősen bezavarhat az ajándékozás folyamatába. Természetes, hogy egyik-másik leszármazottunkhoz közelebb állunk, közelebb élünk vagy közelebbi az értékrendünk, és könnyebben tudunk neki ajándékozni. Ezt sokan szégyellik, mintha a könnyebb kapcsolódás nagyobb szeretetet jelentene, pedig inkább mutatja, hogy ismerjük a másikat, a vágyait. Érdemes az ajándékozási pillanatra úgy tekinteni, mint egy fokmérőre, mely mutatja nekünk, hogy elégedettek vagyunk-e az illető és a köztünk lévő közelséggel-távolsággal. Ha nem, akkor elgondolkodhatunk rajta, hogy az év többi napján van-e lehetőségünk ezen változtatni. A rossz érzések pozitív funkciója korrigálni az irányainkat, új lehetőségek felé terelni minket.
Szinte minden családban van visszatérő, kellemetlen mintázat. „Mindent megvesznek a gyerekemnek a nagyszülők, de én nem szeretném, ha el lenne kapatva” – hallom szülőktől ezt is.

Ahogy a nagyszülőktől azt, hogy szeretnék megélni az ajándékozás terén a szabadságukat. Amint megértjük a másikat, általában csökken a feszültség, így könnyebb kompromisszumos megoldást keresni. Nálunk a családban bevált, hogy megosztjuk egymással az ajándéktippeket, de meghagyjuk egymásnak a szabadságot is, ha valaki a listától eltérőt ajándékozna. Fontos része lehet a fölsorolásnak, hogy mit nem szeretnénk! Nagymamám közel volt a nyolcvanhoz, amikor tudtunkra adta, hogy köszöni, de nem kér több konyhai eszközt – feltételezem, hogy már tizenöt évvel korábban is megvolt mindene, amire szüksége volt, csak udvariasságból nem mondta ki, hogy mire nem vágyik.
Közhely, de hasznos lehet, ha elmélyítjük: nem vagyunk egyformák. Van, aki ajándékkal fejezi ki, hogy mennyire szereti a másikat, míg másnak nem jelent sokat sem adni, sem kapni. Ha mindig magunkból indulunk ki, hamis következtetéseket vonhatunk le. Például hogy nem vagyunk fontosak a másiknak, miközben ő talán máshogy próbálja kifejezni a ragaszkodását hozzánk.
Lényeges a határainkat fölmérnünk, hogy mit tehetünk a másik öröméért, és mi az, ami nem rajtunk múlik. Elégedettek vagyunk-e magunkkal? Ha igen, akkor hátradőlhetünk – akkor is, ha nem sikerült a másikat megörvendeztetni –, ha pedig nem, akkor a következő ajándékozásig van lehetőségünk korrigálni.

Illusztráció: Endrődi Kata