Néhány évvel ezelőtt vitába keveredtem egy irodalmi szerkesztővel, aki novellát kért tőlem egy karácsonyi antológiába, majd sértetten nézett rám, amikor elolvasta az általam kiválasztottat. „Elszomorítottál, mert nem a szép, lírai írásaidból adtál, hanem a vitathatatlanul vicces hétköznapiakból. A karácsonyi novelládban félpucéran üldögél egy totyogós kisbaba a szőnyegen, és a félig telt pelusát püfölgeti a kanapén hortyogó apja mellett, amikor az édesanyja hazaér.­ Kedvelik az olvasók, ha humorral írsz a családi munkamegosztásról, de a szeretet ünnepén emelkedettebb témákra vágynak” – mondta, mire csak annyit feleltem, hogy karácsonykor is bekakilnak a babák. Sőt, mosogatni is kell, mégis gyönyörűséges az ünnep, mert az emelkedettség bennünk van. Persze nem adtam másik novellát, amit túlélt a kötet, de én is, sőt, hálás vagyok e szerkesztőnek, mert a hatására figyelem tudatosan, mennyi furcsa, földhözragadt és szépséges élethelyzettel kell megküzdenünk az ünnep lelki emelkedettségében.

Ha nagyon kevés a pénzünk

– Legalább esne a hó! – nézett fel az ég szürke felhőpamacsaira a fiatal édesanya a kisfia kezét szorongatva. – Fehér ruhába öltöztetné a fákat, a bokrokat, a piac kopott épületét, talán ez a tagbaszakadt fenyőárus is megszépülne, ha hópihék csillognának a sapkáján – mosolyodott el csöndesen, majd izgatottan nézegette a fenyőket, talál-e megfizethetőt. Amíg ő válogatott, az árus magához intette a fiát, hiszen december 24-én délután már csak néhány vevő téblábolt körülötte, volt ideje barátkozni a kissráccal.
– Ugye tavaly is az utolsó percben vettetek nálam fenyőt anyukáddal? – kérdezte barátságosan, mire a gyerek lelkesen mesélte, hogy ő nagyon örült tavaly, mert a magas karácsonyfát szereti, anyukája is boldog volt, mert féláron kapták meg a nagy fenyőt.
– Előléptették anyát, most jobb a munkája, nem vagyunk már olyan szegények, mint tavaly – folytatta koravén fontoskodással, mire a férfi nevetett, majd kedvesen mondta a fázósan érkező édesanyának, hogy válasszanak fenyőt, mert nemsokára zár.
– Azt szeretném! – mutatott a gyerek határozottan egy drága ezüstfenyőre, mire az anyja tiltakozott, az árus azonban közbevágott.
– Most, zárás előtt tízezret kérnék egy idegentől, de ha gyorsan kiszámolod, kishaver, mennyi a negyedrésze, akkor elvihetitek annyiért!
– Még nem tanulták a törteket – szólt közbe az anyuka, mert óvni akarta gyerekét a kudarctól, de a fia már megszállottan számolt.
– A fele ötezer, annak a fele kétezer-ötszáz… Fizess ennyit, anyukám! – súgta halkan, mire az anya magához ölelte, megdicsérte, és az árus kezébe nyomta a méltányos összeget.
– Remélem, a bátyám nem lát ide Pest vármegye távoli szegletéből, mert övé a fenyőbiznisz, én csak az eladásban segédkezem! – nevetett a férfi. Már nem tűnt morcosnak, inkább kedvesnek és rokonszenvesnek, hiszen odaszólt a segítőjének, kezdjen egyedül pakolni, mert ő hazafuvarozza a nagy fát a vevőkkel együtt.
– Találkozzunk jövő karácsonykor! – mondta az anya a házuk előtt, mire a fiúk tiltakoztak.
– Találkozzunk előbb, például a márciusi szülinapomra is fenyőfát kérek! – kiáltotta a gyerek a téli délután sötétjében, aztán annyira nevettek, hogy biztosan felhallatszott az égig. Ettől jókedvre derülhetett a menny hópehelyfelelőse, és megnyitotta egy zsákját.
– Esik a hó! – kacagott a kisfiú, és az édesanyja úgy érezte, hópihék borítják el az arcát, pedig csak hálakönnyek csordultak a szeméből. – Szegény vagyok, mint a templom egere, a volt férjem adósságait nyögöm, mégis boldog a gyerekem! – mondta meghatottan, majd úgy penderült be a kapun, mint fiatal lány korában. A fenyőárus pedig békésen cipelte utána az óriási fát.

Ha édesanyánk egyedül marad

– Apukád nélkül soha többé nem állítok karácsonyfát, és életemben először arra kérlek, ne gyertek hozzám szenteste! Imádom a pici ikreidet, szeretem a férjedet, de most hagyjatok békén! A bátyádnak is elmagyaráztam, mi annyira szerettük egymást apátokkal, olyan gyönyörűen váltunk eggyé harminckilenc év alatt ebben az ostoba, „válós” világban, hogy két hónapos özvegyként egyedül akarok maradni szenteste – hadarta idegesen Fanni hatvanöt éves édesanyja, nem figyelve arra, hogy szavaival megrémíti a lányát.
Fannival kesztyűs kézzel bánt a sors, csodálatos harmóniában cseperedett felnőtté, harmincévesen megtalálta­ a párját, ikerfiai születtek, édesapja halála volt az első drámai veszteség az életében. És hirtelenjében azzal kellett szembesülnie, hogy a mindig harmonikus és kedves zenetanár édesanyja kifordult önmagából…
– Hideg, zavart és furcsa volt anya, pedig nem tudom elképzelni a karácsonyt nélküle! – sírta a férjének.
– Amióta megszülettem, minden szentestén együtt volt a család, az ő kedvenceit hallgattuk, Händel Messiását, Honegger Karácsonyi kantátáját meg a Stille Nachtot, ettük a mennyei diós és gesztenyés bejglijeit, kicsit énekeltünk, sokat nevettünk. Ennek vége?
Fanni nem árulja el, miről beszélgetett a férjével a következő éjszakákon, azt sem, miért keresték fel a bátyját és legkedvesebb barátjukat, Péter atyát, a fiatal papot, nem részletezi, mennyit kínlódtak a férjével, amíg szakácskönyv alapján négy rúd bejglit sütöttek, de arról ragyogva mesél, mi történt december 23-án. Este csöngettek be az édesanyjához, majd „megjöttek az angyalok!” felkiáltással csörtettek be a nappaliba egy talpba készített, szépséges fenyőfával. Csöndben díszíteni kezdték a szatyrukban lapuló csillagokkal, szaloncukrokkal és hógömbökkel, majd amikor az édesanya zokogva-nevetve ölelte át mindhármukat, Fanni komolyan fordult hozzá.
– Anyu, te erős vagy, képes leszel teljesíteni apa kívánságát! Ő megsúgta nekem, azt akarja, te soha ne légy egyedül szenteste, és az unokáitok olyan gyönyörű karácsonyokat éljenek át, mint én és a tesóm!
Azóta két év telt el. Fanni édesanyja napok óta süt-főz az idei karácsonyra, közben sokat „beszélget” a férjével, és folyamatosan énekel. Csak úgy, örömében, magának… Ráadásul a nála töltött hétvégéken gyönyörű verset tanított az unokáinak a karácsony varázsáról. Mindhárman izgatottak, mert 24-én este szavalják majd el a fenyőfa alatt.