Judit, magyar szakon végeztél, és bűnügyi regényeket dolgoztál fel a diplomamunkádban. Miért érdekelt ennyire ez a zsáner?
Szlavicsek Judit: Mint ahogy szerintem rengeteg embernek, nekem is Agatha Christie volt a „kapudrogom”: viszonylag hamar behúzott. A pécsi bölcsészkaron nem voltak elragadtatva a témaválasztásomtól. A krimi mindig kevéssé becsült dolog volt, olyan műfaj, ami radar alatt repül – mint minden, ami szórakoztató, és nem szépirodalom. Közben persze sok szépíró is kísérletezett krimivel, ott van például­ Szerb Antal műve, A Pendragon legenda; Umberto Eco regénye, A rózsa neve; vagy akár Babitstól A gólyakalifa… De Magyarországon nem is osztanak elismeréseket ebben az irodalmi kategóriában. Most, hogy megnyertem a Nők Lapja Irodalmi Díj közönségdíját, azt mondtam a köszönőbeszédemben, hogy ez igazából a kortárs magyar krimi ünnepe is.

Mi foglalkoztat a krimiben leginkább? A bűn vagy a bűnhődés? A megoldás vagy a feloldozás?
Judit: Főleg az intellektuális feladat érdekel. Szerintem a többség számára nem egyértelmű, milyen nehéz krimit írni. Pontosan ugyanannyi időt töltök a cselekmény tökéletes kimunkálásával, mint a szöveg megírásával. Vagy akár többet. Gyakorlatilag az amerikai filmes forgatókönyvek módszerével dolgozom. Százalékra pontosan megvan, minek hol kellene ütnie, hová milyen „horgot” helyezek. A való életben eleve körülvesz minket a bűn, ha bekapcsoljuk a rádiót, a televíziót, csak ilyesmit hallunk, és nincs megoldás vagy feloldozás. Ám a krimiben mindig ott a katarzis­élmény, hiszen a bűnös általában elnyeri méltó büntetését. Valahogy helyreáll a világ rendje.

Péter, a munkád során is éreztél efféle katarzist a megoldott gyilkossági ügyek után?
Doszpot Péter: Abszolút. A valóság és a krimi sokszor fedi egymást. A közös könyvünk is tele van megtörtént esetekkel.

A kötet lenyomata a kilencvenes évek bűnügyi világának. Mennyire ábrázol hűen téged?
Péter: Teljes mértékben. Több mint ötven órát beszélgettünk Judittal. Számomra az elején az okozott nehézséget, hogy mit mondhatok el, meddig mehetek el. De aztán nagyon hamar kialakult köztünk a bizalom, és nem is volt más dolgom, csak elmesélni, hogyan éltem és dolgoztam.

Sokat változtál azóta? Kicsit megőszültél, azt látom, de ezt leszámítva nekem olyannak tűnsz, mint harminc éve.
Péter: Ne is mondd! Már csak zöldséget eszem, szemüveg nélkül pedig semmit sem látok… De mentálisan nem öregedtem meg. Legalábbis remélem.

Milyen volt újra átélni azt az időszakot? Éreztél nosztalgiát?
Péter: Igen. És úgy gondolom, az olvasókat is érdeklik azok az idők. Nem semmi évtized volt… Megszűnt a régi világ, és körvonalazódott egy új. Megnőtt a bűnözés, sokkal több lett a gyilkosság is. A rendőrségnél is új módszerekre volt szükség, és új eszközök is a rendelkezésünkre álltak.

Például a mobiltelefon. Minden bűnügyi helyszínelésnél telefonáltál – erről jegyeztek meg sokan, mert a mobilozás még nem volt igazán elterjedt.
Péter: Rengeteget segített a munkánkban. Az is újdonság volt, hogy akkoriban kezdtek el az újságok bűnügyi újságírókkal dolgozni.
Jöttek a kereskedelmi csatornák, és lett több bűnügyi műsor is. Ebben az új világban kellett megtalálnunk a helyünket, számos dologban igazodni a korhoz.

Ez volt életed csúcsidőszaka, ha jól gondolom.
Péter: Szakmailag mindenképpen. De hangsúlyozom, a sikereket soha nem egyedül értem el, hanem csapatban dolgoztam.

A könyvet jellemzi egy adag vagányság és zsarus vadromantika, de traumatikus jelenetekről is olvashatunk. Csak egyet említek: helyszínelés gyerekgyilkosságnál. Ezeket sikerült már feldolgoznod?
Péter: Nyilván kiborultam, amikor ilyen esetekkel szembesültem. De ahogy a könyvben is említjük, nem nagyon mutathattam. De nem is szabadott teljesen átadnunk magunkat a rossz érzéseknek, hiszen mindennapos volt a tragédia és a gyilkosság. Ha ezeket magamban hordoznám, ha kísértenének, most nem beszélgetnénk, hanem valahol el lennék zárva biztos helyen, hogy ne bántsak senkit…

Judit, ha krimit írsz, le kell választanod magadról a világodat, és teljesen alámerülni a másikba?
Judit: Nincs a munkám és a magánéletem között feszültség. Az persze igaz, hogy sok téma megvisel. De ez nem baj, mert ha elég mélyre akarok menni, ahhoz nekem is fájnia kell.

A Doszpot nyomozban mi fájt?
Judit: Nekem is a gyerekgyilkosság. Erről sokat beszélgettünk. És Péteren láttam, hogy még akkor is, ha most azt mondja, megtanult nem bevonódni, igenis megrendült. Az apaság nagyon fontos neki. Elárulom, ötpercenként hívogatja a gyerekeit.