„Úgy látszik, Jónap Ritának rossz napja volt” – írta az olvasó, amikor úgy vélte, összekevertem a krokettet a krikettel. (Nem kevertem össze, de akár az is megtörténhetett volna, mert ember vagyok, időnként hibázom. A megjegyzés ugyanakkor a lányom kedvence lett, mindig elsüti, ha morcosnak talál.) „Pusztuljon a Nők Lapja!” „Sok alkalmatlan pedagógusból lett sok alkalmatlan újságíró” – két komment a sok közül, amelyek azután érkeztek, hogy a pedagógussztrájk kapcsán kiálltam a tanárok mellett. De egyszer sem akartak savval leönteni, nem javasolták, hogy sötétedés után sűrűbben nézegessek a hátam mögé, és nem kívántak halálos betegséget a családtagjaimnak. Én nem vagyok annyira szem előtt, sokan viszont mindennap szembesülnek fenyegetésekkel. A kommentelők egy része attól érzi magát valakinek, hogy énekesek, tudósok, edzők, közszereplők vagy civilek haláláról fantáziál, és az átkok hatósugarába gyakran bekerülnek az érintettek gyerekei is. Idén januártól ezt a „hobbit” végre nem lehet büntetlenül űzni; egy új törvény értelmében börtön járhat azért, ha valaki kommentben más erőszakos halálát helyezi kilátásba. Ez egy nagyon fontos lépés volt, de nem jelenti azt, hogy hátradőlhetünk.

A szakértők sokáig azt gondolták, hogy az internet a névtelenség miatt van tele gyalázkodással, a közösségi oldalak azonban megcáfolták ezt a feltevést, hiszen a hangnem ugyanaz, pedig a felhasználók a valódi nevükkel, fotójukkal vannak jelen, akad köztük köztiszteletben álló mérnök, unokáival pózoló nagymama. A Stanford és a Cornell Egyetem kutatói tizenhatmillió komment elemzése után arra jutottak, hogy az agresszió agressziót szül; ha az első hozzászólók mocskolódnak, akkor a hasonszőrűek lelkesen csatlakoznak. Ha azonban a közösség aktívan kiveszi részét a határok kijelölésében, és többen is magabiztosan jelzik, hogy nem tűrik az aljas stílusban megfogalmazott verbális bántalmazást, akkor meg lehet állítani a gyűlölködést. A módszer működik a való világban és az online térben is.