Pár nappal vagyunk január hatodika, háromkirályok és vízkereszt után. Nálunk ezen a napon szedtük le a karácsonyfát, jöttek a ministránsok, tömjénnel körbefüstölték a házat, öreg papunk Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevének betűjelét rajzolta fehér krétával a szemöldökfára, s ezzel kezdetét vette a farsang.
Az idei már két napja elkezdődött, gondoltam, valami derűs, táncos históriát kellene keresnem, amikor tegnap jött egy levél. Egy barátom küldte, benne egy történet, amit viszont az ő barátja írt, miután – így emlegette – egy kistérségi élményben volt része. Az úr kortársam, érzékenysége kivételes, a stílusa sem rossz. Táncról ír.
„Egy magyar Fellini-film díszletében vagyunk, Dunakeszin. A nagytotál fölülről indít, látjuk az egész teret, az egyik sarok lesz a célpont. Egy zenészkocsma. A zenekar hangol. A basszusgitáros lefog két hangot. Aztán négyet. Aztán kétszer négyet, amire a dobos is ráver. Majd kis szünet, jelezvén, hogy most már tényleg kezdődik.
A zenekar előtti placcon egy csomó ember ácsorog. És amikor egy Fats Domino-számba, a tömeg ötször négyes alakzatba rendeződve valami egészen csodálatos dologba kezd. Egy nem túl bonyolult koreográfia szerint elkezdenek egyszerre táncolni. Vagy inkább hullámozni. Csak úgy, maguknak, örömből. Ha valaki érdeklődve odaáll, befogadják, türelmesen megmutatják a nem túl bonyolult lépéseket, és máris köztük érezheti magát. A zenekar rendületlenül nyomja a Hungária- meg R-GO-számokat, az énekesnő sziporkázik, Cserháti Zsuzsa és Dolly Roll egy személyben. Jön a kistérségi Elvis Presley, a tánckar hullámzik, aztán egyszer csak egy duci lány meg egy idősebb férfi kiválik, és elkezdenek szólózni. De hogyan! Már-már a nehézkedés fizikai határait feszegetik a bravúros emelésekkel, forgásokkal. Majd egyszerűen visszaállnak a tánckarba, hullámoznak tovább. A kamera most az asztalok mögötti kicsiny területre téved, ahol két erősen szépkorú férfi és nő éppen föláll, és elkezdenek táncolni. Táncolni? Lehet ezt az alig mozgást táncnak nevezni? Nem. Ez inkább emlékezés. Kis mozdulatok, nagy elegancia. Mint amikor az egykori profi teniszező, aki már nem tud futni, úgy üti meg az egykezes fonák keresztet, hogy az embernek könnybe lábad a szeme. Könnybe lábad, ahogy most is. A tánckar, vele valami boldog öröm – hullámzik tovább.”
