Elvárások nélkül érkeztem a gyerekekkel Chicagóba, ahol a férjem munkaügyben tartózkodott, és igazából csak pár átvezető napra készültem, mielőtt továbbmegyünk a nagybetűs New Yorkba. Valamiért az volt a fejemben, hogy ez egy nem túl szép – és talán unalmas – iparváros. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Már a megérkezéskor nyilvánvalóvá vált, hogy hangulatos napoknak nézünk elébe, a szállodánk ugyanis a belvároson végighúzódó Chicago folyó partján állt. Így minden városnéző túránk azzal indult, hogy sétáltunk egyet a folyóparton, ahol egymást érték a kis kiülős helyek – kávézók, bisztrók, bárok –, és csak úgy vonzották az októberi napsütést kiélvező helyieket és turistákat. A legjobb döntés volt benevezni egy olyan hajókirándulásra, amely a város építészetéről szóló előadással volt megspékelve. Én egyáltalán nem értek az építészethez, és az érdeklődésem kimerül abban, hogy jártamban-keltemben rácsodálkozom a gyönyörű és díszes épületekre, ezt a túrát viszont elképesztően élveztem. Ennek fő oka maga a város volt, impozáns és változatos épületeivel, de sokat nyomott a latban az önkéntes srác lelkesedése és szakértelme is, aki a vezetést tartotta. Az önkénteskedés jelensége egyébként is nagy kedvencem az amerikai kultúrában, különösen, amikor idős emberek állnak szolgálatba. Ezt eddig gyerekprogramokon tapasztaltam meg, ahol szívmelengető volt látni a fiatal és az idős generáció összekapcsolódását. Pár évvel korábban a nyugati parton, a monterey-i ócenáriumban egy öreg bácsi segédkezett a rájasimogató részlegen, aki nagy türelemmel magyarázta a kicsiknek a rájázás előtti kézmosási szabályokat, és készséggel válaszolt a feléje záporozó kérdésekre. Most, a chicagói állatkertben is felfigyeltünk egy idős, elszánt önkéntesre, aki lecövekelt egy fa alatt, és minden arra járó családnak jelezte, hogy az egyik faágon egy cuki vörös panda bujkál, és megmutatta, melyik szögből lehet a legjobban látni. Nehogy már csak úgy elsétáljanak alatta az emberek, és ne vegyék észre!

Visszatérve a hajótúrára: egy fiatal fiú mesélt nagy átéléssel és viccesen a város történelméről, földrajzáról, közlekedéséről és építészetéről, és állítom, hogy egy óra alatt többet tudtam meg, mint ha végigolvastam volna egy vaskos könyvet vagy több tucat Wikipédia-oldalt. Chicagóban építették a világ első felhőkarcolóját 1885-ben, és ezt követően minden korszakban és stílusban felhúztak néhányat. Ne a manapság megszokott hideg-rideg, csupa üveg és fém konstrukcióra gondoljunk, hanem valóban szemet gyönyörködtető épületekre. Az egyik legszebb az 1929-ben épült, pezsgősüvegre emlékeztető art deco gyöngyszem, a Carbide and Carbon Building, fekete gránittal és zöld-arany terrakottaburkolattal. A kéttornyos Wrigley Building a sevillai katedrálisból merített ihletet, egy kis francia reneszánsz beütéssel. A Marina City kukoricacsövekre emlékeztető tornyai filmekből és tévéshow-kból lehetnek ismerősek, az Aqua Tower pedig az építészet és szobrászat határán egyensúlyozó torony, amely felszínén a víz fodrozódását imitálja.

Ha már víz, az itt van bőven. A város a Nagy-tavak­hoz tartozó Michigan-tó partján fekszik, ide kisétálva teljesen olyan érzése van az embernek, mintha egy tengerparton lenne. (Meg is kellett kóstolnom a vizet, hogy elhiggyem, ez tényleg édes…) A városon két folyó is keresztülfolyik, a Chicago és a Calumet. Előbbi érdekessége, hogy egy monumentális mérnöki projekt keretében 1900-ban megfordították a folyásirányát, így a Michigan-tó helyett a Mississippi folyóba ömlik, megakadályozva ezzel, hogy a város vízellátását biztosító tóban kössön ki a rendkívül szennyezett folyóvíz. 

Legendák és ikonikus helyek

A férjem és én is kosaraztunk, ezért egyértelmű volt, hogy látnunk kell egy Chicago Bulls-meccset, ha már a városban vagyunk. A világ valaha volt legjobb kosarasának kikiáltott Michael Jordan hatszor nyerte meg az amerikai kosárligát a Chicago Bulls csapatával, nem csoda, hogy hatalmas bronzszobor tiszteleg előtte a Bulls-stadionban. Egy amerikai kosármeccs mindenképpen nagy élmény, még azoknak is, akik nem rajonganak különösebben ezért a sportért, egy ilyen esemény ugyanis valójában egy szociológiai tanulmány az amerikaiakról, és – sajnos – a legkevésbé szól a sportról. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy program, amely nyomokban kosárlabdát tartalmaz. Az emberek egyfolytában esznek és isznak, ki-be járkálnak, majd a meccs vége előtt simán hazamennek. Egyfolytában szól a zene, nem is értem, hogy a játékosok hogy tudnak így koncentrálni. A szünetekben, amíg áll a játék, pólókat lövöldöznek a nézők közé, pomponlányok pattognak a parketten, táncbemutatók és különféle versenyek váltják egymást, minden hangos és pörög. Amire viszont végképp nem számítottunk, az a Red Panda nevű középkorú, kínai–amerikai akrobata hölgy volt, aki egy egykerekűn egyensúlyozva tányérokat hajigált a fejére a lábával. Cirkusz, szürreál, Amerika.

Chicagónak több beceneve is van – ezek közül a leg­ismertebb a „szeles város” –, de nyugodtan nevezhetnénk „az elsők városának” vagy „a legek városának” is. Az a zenei stílus, amelyet ma dzsesszként emlegetünk, Chicagóban jelent meg az 1910-es években. A dzsessz őseredete New Orleanshoz köthető, de a legfontosabb zenészek Louis Armstrongtól Miles Davisig mind Chicagóban teljesedtek ki. Ma is kultikus helynek számít a Green Mill Cocktail Lounge – állítólag a legrégebb óta működő dzsesszklub egész Amerikában –, amely Al Capone törzshelye volt. Leülhetünk a várost évekig az uralma alatt tartó gengszter kedvenc asztalához, ahonnan tökéletes kilátás nyílik nemcsak a színpadra, hanem a főbejáratra és az oldalsó bejáratra is – hasznos, ha gyorsan menekülni kell. A város pezsgő zenei és kulturális életét több mint kétszáz színház és ugyanennyi hivatásos táncegyüttes, továbbá kétszázötven élőzenei helyszín biztosítja. Ha e számok láttán elkerekedik a szemünk, jusson eszünkbe, hogy az Egyesült Államok harmadik legnépesebb városáról van szó, ahol a kül- és elővárosokat is beleszámítva közel tízmillióan élnek. Itt sütötték meg az első brownie-t a 19. század végén, és hasítottak először atomot 1942. december 2-án a Chicagói Egyetem futballstandionjának lelátója alatt (egész pontosan a történelem során itt sikerült először folyamatos, irányított láncreakciót létrehozni).