A messze földön híres Normandia és Loire mente által közrefogott Bretagne régióval sokáig mostohán bántak a turisták, ám mostanában egyre többen fedezik fel, hogy természetes vadsága és időtlensége mennyire jó hatással van az ingeráradatban megfáradt utazókra.
IMÁDNI VALÓ SZTEREOTÍPIÁK
A francia nőket gyakran ábrázolják csíkosban, és ez a csíkosság a bretagne-i esztétikában a legerősebb. Ami otthonról kissé erőltetettnek hat, az itt rögtön a helyére kerül; a középkorú és idős nők fele fekete-fehér vagy kék-fehér csíkos felsőt visel, komplett kirakatokat rendeznek be csíkos ruhákkal, de a minta visszaköszön a lakberendezésben és a napozóágyakon is.
Mi Párizsból TGV-vel repesztettünk Rennes-ig, itt vettük át a bérelt kocsinkat, de előbb körbesétáltuk a várost, ez pedig a gurulós bőröndöt kora reggel végigdöcögtetve a macskaköves utakon kissé vicces volt. Bretagne fővárosában található az ország legtöbb fabetétes háza, több mint kétszázötven, ami azért nagy kincs, mert a vidéket szinte teljesen szétbombázták a második világháborúban. Ráadásul itt a girbegurba fabetétek és a falak is színesek, így az egész belváros nagyon tarka; minden sarkon kávézó, pékség, az utcai asztaloknál ráérősen eszegetnek párok, kisgyerekesek, és mivel Rennes diákváros, rengeteg fiatal.
Először Rochefort-en-Terre-ben álltunk meg, a település elnyerte már a legszebb francia falu megtisztelő címet, és pontosan úgy is néz ki, mintha egy mesébe csöppentünk volna, csak még annál is több a virág, a zöld növény, a cserje, a formára nyírt fácska. Itt tűnt fel először, mennyire szépen megőrzik a régi dolgokat, így a hatás nem kopottas, hanem igazi vintage, látszik, hogy féltő gondoskodással és szakértelemmel újítják fel a házakat, ajtókat, lakberendezési tárgyakat. Turistaszezonon kívül, hétköznap, szitáló esőben jártunk itt, egy crêperie-hez mégis sor állt. A palacsintázó 1818 óta üzemel, ez látszik is bent a falakon, ajtókon, de minden rendezett, otthonos. A vendégek többsége külföldi volt, ám mellettünk két, munkásruhába öltözött férfi evett, nyugalomban elfogyasztották háromfogásos ebédjüket, megkávéztak, pár mondatot váltottak a tulajjal, majd mentek a dolgukra, és ettől rögtön élőbbnek tűnt a szinte giccsesen nosztalgikus település. Itt kóstoltuk meg a klasszikus breton galette-et, ami egy hajdinalisztből készült sós palacsinta ementálival, sonkával töltve, közepén tükörtojással, isteni!
KIT ÉRDEKELNEK A KÖVEK?
Engem nem különösebben, de Bretagne-ban van két kőrengeteg is, amit muszáj felkeresni. Az egyik a carnaci, amellyel kapcsolatban nem voltak elvárásaim, ám megérkezve teljesen bezsongtam, és azóta is mindenkit azzal traktálok, hogy sokkal menőbb, mint Stonehenge. (Nem mintha lenne ilyen jellegű megalitverseny.) Több kőmező is látogatható a környéken, összesen háromezer gránittömböt ástak be a földbe i. e. 4000 körül, vannak köztük nyílegyenes sorok, szabályos körök és dolmenek is (két függőleges sziklán egy vízszintes kő van keresztbe fektetve). A mezőkre be lehet sétálni, meg lehet tapogatni a köveket, és végig lehet nézni a dombokon keresztülívelő kősorokon. A sorok a tavaszi-őszi nap-éj egyenlőség első hajnali sugarait követik, ami azt mutatja, hogy az akkoriak rendelkeztek már csillagászati ismeretekkel. A kövekhez mindig számos legenda fűződött, de a 19. század óta folyamatosan vizsgálják a régészek is, nagyon sok mindent meg tudnak állapítani a korabeli civilizáció fejlettségéről, társadalmáról, tudásáról. Pár követ kiástak, és a tövükben nyílhegyeket, kovaköveket találtak, ebből arra következtettek, hogy a készítők számukra értékes tárgyakat ajánlottak fel az isteneknek. Engem teljesen elvarázsolnak az ilyen sztorik, hogy volt olyan ember hatezer évvel ezelőtt, aki meg tudta győzni a többieket, hogy görgessenek már ide meg oda a szabadidejükben több száz kilós köveket, mert az jó lesz. Mindezt fejlett eszközök, szekerek, vas nélkül, egy olyan korban, amikor minden nap a túlélésért folytatott küzdelemmel telt. Jóformán csak be akartunk pillantani a kősorok közé, de órákra ott ragadtunk. Több mezőt is bejártunk, valahogy érezni, hogy az egész mekkora teljesítmény volt.
A másik kihagyhatatlan köves program a Côte de Granit Rose, a harminc kilométer hosszú „rózsaszín gránitpart”, amelynek homokja és furcsa alakú sziklái – cápát, nyulat, teknősbékát, boszorkányt is a kövekbe láthatunk – a rózsaszín különböző árnyalataiban pompáznak. Kellemes túraútvonal vezet a part mentén, láthatunk gránitból kialakított világítótornyot, és akinek szerencséje van, kormoránokat és lundákat is.
