Hiába magyaráztam, hogy a kevéske szabadidőmet nekem már nem az „úgy illik” határozza meg, csak gúnyosan legyintettek. Azóta eltelt pár év, és bár még mindig hamarabb választanak egy focimeccset, mint egy kiállítást, többször rajtakapom őket, hogy elgyönyörködnek egy-egy műalkotásban. A nagyobbikat néhány éve a Szinyei Merse Pál-életműkiállítás fogta meg annyira, hogy hazajőve lelkesen meséljen fényről és árnyékról; a kisebbik meg Párizsban, A Pokol kapuja című Rodin-dombormű előtt kápráztatott el egy rögtönzött kiselőadással, és csillogó szemmel mondta, hogy élőben mennyire menő az egész.
Csak azt tudjuk igazán értékelni, amit értünk; igaz ez az irodalomra, a filmekre, mindenféle művészetre. Aki sokat olvas, az ezer szállal kapcsolódik az írott szövegekhez, neki sokkal többet mond egy vers vagy egy regény. Ahhoz, hogy egy műalkotás örömöt szerezzen, kellenek a képzőművészethez kapcsolódó kellemes élmények. Az én kedvenceim között például azért is lesz mindig helye Bruegel Gyermekjátékok című alkotásának, mert többször kiraktam puzzle-ként, de a mai napig erős kötődésem van az összes képhez, ami szerepelt a XIX. század magyar festészete nevű kártyapakliban, vagy amit hosszan elemeztünk az iskolában.
Az életemet szebbé teszi, hogy rendszeresen járok kiállításokra. Azért járok, mert szeretem; azért szeretem, mert valamennyire értem, és ez annak köszönhető, hogy tanultam a művészetekről. Ezért írtam alá a petíciót, ami azt kéri, tegyék lehetővé ismét a művészettörténet tantárgy választásának lehetőségét a gimnáziumokban, és megint lehessen belőle érettségizni. Nálam sokkal okosabb, hozzáértőbb emberek, például a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Tudományos Bizottságának tagjai is az ügy mellé álltak.

Fotó: Getty Images