– Hát persze, drágám – feleltem, és már ugrottam is. – Te, Berni, ti mivel írtok az iskolában, ékírással kőtáblára? Ez a táska baromi nehéz.
– Nem, csak nem szeretném, hogy felszereléshiányom legyen, ezért inkább mindent bepakolok.
Hát igen, gondolkodni fárasztó dolog, hogy aznap mire lesz szükség, és mire nem, egyszerűbb ezért mindent bepakolni, amit aztán cipelhet egész nap, úgyhogy amit nyer a réven, elveszti a vámon.
– Tudod, mi kéne nekem, Tati? – szakította félbe előbbi gondolatmenetemet Berni.
– Mi, drágám?
– Egy okostáska.
– Aha, és az mit tud?
– Bepakol helyettem. Csak belecsúsztatom az első zsebébe az órarendem, és a táska magától bepakolja az aznapi tanszereimet.
– Hát, az tényleg szuper lenne. De tudod, mi lenne még ennél is jobb? Egy okosszekrény! Ez azt csinálná, hogy miután te szépen szétdobáltad a ruháidat a reggeli készülődésben, összeszedné azokat, amiket nem vettél fel, és visszaakasztaná magába.
Amíg nem volt lánygyermekem, azt képzeltem, hogy a fiúk sokkal rendetlenebbek. Ma már tudom, hogy ez nem így van: olyan kuplerájt, amilyen a lányszobában szokott lenni nálunk, a fiúknál csak ritkán láttam. Úgy látszik, a rendet meg kell tanulni. Éppen ezért talán mégsem olyan jó ötlet az okosszekrény.
– De nincs igazam – vettem fel az előbbi beszélgetés fonalát. – Mégsem olyan jó ötlet az okosszekrény. Ugyanis a legbiztosabb módszer arra, hogy egy szülőnek buta gyerekei legyenek, hogy okoseszközöket vesz nekik.
– Segítesz, Tati? – szólított cselekvésre egyik reggel Berni lányom, és én a múlt tapasztalataiból, valamint a (szöveg)környezetből egyből tudtam, azt szeretné, hogy adjam fel az iskolatáskáját a hátára.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.