Az első lépés valóban a „magamban” lehet, tehát egyedül kellene átgondolnia a helyzetét, de mivel egy, a férjével közösen működtetett rendszerről ír, nem gondolom, hogy megoldható a dolog az ő bevonása nélkül. Ezt azért is tartom fontosnak hangsúlyozni, mert gyakran tapasztalom, hogy az önismeret területén elterjedt nézet, hogy „elég magunkon változtatni, hogy a külső dolgok mozduljanak”, ennek következtében pedig sokan igyekeznek kapcsolati nehézségeiket is egyedül megoldani, ami sok esetben lehetetlen, ráadásul a magányosság érzését adhatja, és állandósíthatja is a problémát.
Nem véletlen, hogy nem tudja elfogadni a helyzetet, gazdaságilag kiszolgáltatottan, anyagi függésben élni méltánytalan és romboló. Olyannyira, hogy esetenként már a bántalmazás kategóriájába esik, hiszen emberi jo­gaink, szabadságunk korlátozását rejti magában – például ha az egyik házastárs nem fér hozzá a pénzhez, vagy csak bizonyos feltételekkel.
A levélben vázolt helyzet a gyakoribb. Ilyenkor logikus érvek vezetnek egy olyan családi pénzügyi rendszerhez, amely érzelmi kiszolgáltatottságot eredményez. Nem cél a másikat rossz helyzetbe hozni, sakkban tartani, de mégis ez történik. Leggyakrabban a nők találják magukat ebben a szituációban, mert ők onnantól, hogy a szülés után otthon maradnak a babával, jelentősen kevesebb bevétellel gazdálkodhatnak.
Ahogy visszaemlékszem a családalapítás előtt álló énemre, a hangsúly azon volt, hogy érzelmileg megalapozott-e a gyerekvállalás, és eszembe sem jutott, hogy átgondoljam az anyagi változások hosszú távú lelki következményeit. Elsősorban talán azért, mert szüleink-nagyszüleink idejében nem volt annyira „divat” a pénzügyek összetett és árnyalt mivoltáról beszélgetni. Manapság szerencsére már könnyen találhatunk könyveket, cikkeket, podcastokat a témában, ha eldöntjük, hogy szeretnénk változtatni a jelenlegi felálláson. És hogy milyen felállás lehetne jobb? Ahány ház, annyi szokás, az viszont általános, hogy a két félnek össze kell fognia és kompromisszumokat kötnie, hogy ilyet alakítsanak ki.