– Szilveszter éjjelén, amikor a társaság jókedvűen koccintott az új esztendőre, én azért fohászkodtam, szabadítson meg valaki a gyűlölettől 2025-ben. Közben a férjemet, gyűlöletem tárgyát öleltem – meséli kesernyés fintorral a negyvennyolc éves Marcsi egy budai kávézó csöndes asztalánál. Aztán bizakodó mosoly tünteti el a mozgékony, szép arc grimaszait, mert a kávépartnerem bízik a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” módszerben. ­Ennek első lépéseként komolyan néz rám, és lassan, tagoltan jelenti ki: – A férjem bűne, hogy nincs gyermekem.

Minden szülő álma

Felületes szemlélők számára Marcsi irigylésre méltóan sikeres, hiszen időben szerzett divatos diplomát, azóta is képezi magát, s ma már egy jelentős cég legfontosabb divíziójának második embere. Anyagi biztonságát nemcsak a tehetségének és szorgalmának köszönheti, hanem annak is, hogy húszéves korában megörökölte a rajongva szeretett nagymamája kicsit lepukkant, de értékes villáját a város felkapott negyedében. Az épületet már Danival, élete nagy szerelmével újította fel, aki a doktorátusa megszerzése után feleségül vette Marcsit. A szülők ilyen sikerrel kikövezett utat terveznek a lányaiknak… Ráadásul esküvő után is hűséges maradt hozzá az általában hűtlen szerencse, hiszen Marcsi és Dani szerelme igazi volt. Rengeteget beszélgettek, élvezték az együtt töltött időt, sokat dolgoztak, húzták-vonták egymást – közben átvészelték Dani cégének összeomlását is –, és bejárták a világot. Marcsit az építészet csodái vonzották, Dani imádott a hegyekben túrázni, ám ezt az ellentétet is feloldották, mert a tenger kékje és a nyári forróság mindkettőjüknek kedves volt. Legtöbbször tengerpartokra utaztak, onnan kalandoztak városokba és a hegyekbe, Dél-Amerikától Kanadáig, Balitól Stockholmig. A barátaik szerint nemcsak feltűnően szép, összeillő pár voltak, hanem segítőkészek is. Gyakran békítették ki a veszekedő, hűtlenkedő, szétköltöző, válni készülő barátaikat. Szerették, becsülték őket, ezért vették tudomásul, hogy Marcsiék nem beszélnek a gyerekvállalásról. Ha szóba jött, teljes egyetértésben hajtogatták, egyelőre nem akarják bővíteni a család létszámát.

Később akár öt gyerek

– Ne gondolj minket túl zárkózottnak vagy hazudósnak, csak volt egy szörnyű élményünk, amelyet még a szüleinkkel, testvéreinkkel, barátainkkal sem akartunk megosztani. Ötödéves egyetemista voltam, Dani pedig a doktori disszertációja megvédésére készült, amikor nem sokkal az esküvőnk előtt teherbe estem. A legrosszabb időpontban. Védekeztünk, és mégis. Persze a szüleinktől kaptunk volna annyi támogatást, hogy megengedjük magunknak a gyerekvállalás luxusát, de Dani hajthatatlan volt. Elképesztő kitartással győzködött, hogy feje tetejére állna az életünk egy kisbabától, elúszna a diplomám meg az ő doktorija is, de később, az egyetem befejezése és a sikeres disszertációvédés után akár öt gyereket is vállalhatunk. Mondta, mondta, magyarázta, néha ütött a szavaival, máskor simogatott, azaz kedvesen, indulatosan, erőszakosan rávett, ne kérjem ki senki tanácsát, hanem a lehető leggyorsabban intézzem el, hogy megszakítsák a terhességet. Pánikba estem, szót fogadtam.

Gügyög az egész világ

A beszélgetésünk e pontján az eddig könnyedén fogalmazó Marcsi szava elakad, alig néz rám, amíg elmondja, hogy a fiatalkori abortusz élete legmegalázóbb emléke. Úgy bántak vele a kórházban, mint egy prostituálttal, a műtét után olyan kórterembe fektették, ahol frissen szült anyukák babusgatták az újszülött gyerekei­ket. Ő sírt, egyre sírt, ráadásul annyira vérzett, hogy csak másnap merték hazaengedni. Az orvosa szerint minden rendben volt, hiszen a Marcsihoz hasonló, nagyon fehér bőrű nőkkel ez gyakran előfordul…