Tonelli Sándor, a Vasárnapi Ujság riportere huszonhárom napot töltött egy óceánjáró fedélzetén 1908-ban: „A magyarnak idehaza nincs fogalma a tengerről. Iskolában talán hallott róla, de elfelejtette. Mikor rákerül az óczeánjáró hajóra, nem talál mértéket, amellyel ezt a végtelen vizet mérje, nem talál nevet, amellyel illesse. Így alakul ki képzetében egy gyűjtőfogalom, amely egyben találó és kifejező, a Víz. Ezt csodálja a magyar egész nap. Rendesen nyolcan, tizen nekidőlnek a korlátnak és szótlanul bámulják a hullámokat, a végtelen vizet. Időről időre hallatszik egy-egy elismerő megjegyzés: Mégis csak nagy ez a víz.”
Kilátástalan életek
A nagy magyar kivándorlási hullám az 1870-es években kezdődött, és az első világháború előtt tetőzött, ekkorra egymillióan költöztek hazánkból Amerikába.
A még fejletlen itthoni ipar akkoriban nem adott elég munkát, az Egyesült Államokban viszont ember volt kevés, ezért egész Európából toborozták a munkásokat. A tömeges emigrációt csak fokozta a századvégi agrárválság. 1904-ben Tisza István kérésére a vármegyei főispánoknak jelentést kellett írniuk a kivándorlásról. A fő okok közé Zemplénben például azt sorolták, hogy évről évre emelkednek az adók, az itteni családokban sok gyermek születik, és feldarabolják a telkeket. A keskeny földszalagok viszont már nem teszik lehetővé a megélhetést, az emberek nem képesek a közterheket viselni. Ezért a gazdák mindenüket pénzzé teszik, és kimennek Amerikába.
És ezek a gazdák nemcsak sok pénzt küldtek haza, hanem pár év múlva, amikor visszajöttek, kifizették az adósságaikat, és visszavásárolták a földjeiket is.
Kizárólag munkaképesek
A magyar törvény egyébként szigorúan szabályozta a kivándorlást. Nem mehettek a katonakötelesek, és akik ellen bűnvádi eljárás folyt. Tizenöt év alattiak csak megbízható felnőtt társaságában utazhattak. Azoknak a szülőknek, akik tizenöt év alatti gyereküket itthon hagyták, bizonyítaniuk kellett, hogy a gyerek gondozását biztosították. És nem mehettek azok sem, akiknek nem volt annyi pénzük, hogy a külföldi országba eljussanak.
A magyar hatóságok a tengerentúlra a Fiumén át vezető útvonalat szorgalmazták, mivel onnan magyar–amerikai vállalat, a Cunard hajói indultak. A hajóra szállás előtt az emberek himlő elleni oltást kaptak, poggyászukat fertőtlenítették. Végül pedig figyelmeztették őket: „A kivándorlási házban lakó elutazása előtt megfürdeni köteles, ezért pénz nem kérhető.”
Az Észak-Amerikai Egyesült Államok bevándorlási hatóságának előírásait magyarul egy 1913-ban a kivándorlók számára kiadott kézikönyv tartalmazta: Amerikába csak tökéletesen egészséges, ápolt ruházatú, munkaképes egyén léphetett be. „Nem vándorolhat ki: gyengeelméjű, hülye, tébolyodott, béna vagy testi hiánnyal bíró egyén, undorító vagy ragályos betegségben szenvedő (sorvadás, bőrkiütés, fejkosz, szembajok). Gonosztevő, anarchista, többnejű, fegyenc. Bárki, aki koránál fogva már nem tudná magát ellátni. Kisgyermekkel utazó asszony, ha a férje nem várja. Hajadon gyermekkel, áldott állapotban lévő hajadon, kéjnő és leánykereskedő. Valamint tizenhat év alatti gyerek, ha senki nem várja Amerikában.” Mindezzel azt akarták elérni, magyarázta Tonelli Sándor, hogy az amerikai adófizetőknek ne jelentsen terhet egyetlen migráns sem.
Hazavágyó asszonyok
A tengerjáró hajókon az „amerikás magyart” kíváncsian lesték az újoncok. Ő már levetette a paraszti öltözéket, helyette munkásruhát viselt, töltőtollat és olyan szerszámokat hordott magával, amelyeket odahaza hírből sem ismertek. Akadt köztük, aki többször is volt már Amerikában. Ők az óceán vándormadarai, amerikaiak sohasem tudtak lenni, de már magyarok sem.
Tonelli Sándor a nők helyzetét találta a legszomorúbbnak: „A paraszt ma már számos esetben kiviszi az asszonyát, mert odakint, ha felesége kosztot és kvártélyt ad, nagyon szépen kereshet. Igazán azonban az asszony sohasem találja bele magát az amerikai viszonyokba. A gyárkémények és felhőkarczolók közül mindig hazavágyik falujába az akáczlombok alá, a kőszénfüstből a szabad levegőre, a pipacs meg a búzavirág közé. A hajón sokszor elnéztem ezeket a szegény asszonyokat, mikor egy-egy viharos napon összekuporodtak a fedélzet sarkában és hangosan imádkoztak. – Uram, bocsásd meg a mi bűneinket…”
Amikor végre az elgyötört és kimerült emberek megérkeztek a reménység kapujába, rettegtek attól, mi vár rájuk. A New York előtti Ellis Islandre kis hajókon szállították az utasokat, ők azonosítási számukkal a bevándorlási hatóság őrizetébe kerültek. Alapos orvosi vizsgálaton estek át, a betegeket a helyi kórházban, ingyen gyógyították meg. Akit egészségesnek találtak, azt a bevándorlási tisztviselő kikérdezte, ha ügyesen válaszolt, pénzt válthatott, vasúti jegyet vásárolhatott. A menekültek tizenöt-húsz százaléka azonban soha nem léphetett Amerika földjére, őket visszatoloncolták a hazájukba.
