Csendes teázó, szemben a belvárosi lakásával. Nehezen jár, mondta a telefonban. Már az első asztalnál megpillantom. Hál’ istennek ifjúkorom bálványa, Cserhalmi György a jótékony alkonyi fényben pont olyan vagányul fest, ahogy régről emlékszem rá…
De jó, már a botot sem használja! Tudja, milyen sokan aggódnak önért, mióta beteg?
Dehogynem használom, itt van a székem mögött. (Felnevet.) Igazából már csak lelki mankó, mondta is az orvos, hogy most már nyugodtan hajítsam el a fenébe. Otthon, Kékkúton a négy fal között már nem is kell, csak ha kimegyek a kertbe. Itt meg az utcán segít a járásban.
Hogyhogy Pesten van?
A könyvbemutató miatt jöttem, meg januárban átesem még néhány orvosi vizsgálaton, aztán február elején irány haza, a Káli-medencébe. Hiányzik az a tágasság, hogy vehessek végre egy nagy levegőt. Elszoktam a nagyvárostól.
Négy óra, és már sötétedik. Mit csinál télen egyedül a Balaton-felvidéken?
Azért még maradtunk ott páran, bár fogyunk rendesen. Főleg filmesek. Kende János operatőr például. Össze-összejövünk, bár a borozgatásnak befellegzett, mert az orvosom szerint akkor végem. A cigit is letettem, pedig azelőtt hatvan szálat is elszívtam naponta. Egyébként meg írogatom a hülyeségeimet. Főleg a családról. Messze vezetnek a szálak, egészen Mária Teréziáig, aki az apai felmenőimet betelepítette Bácskába. Régen nagy família voltunk, de mára alig élnek közülünk. (Lehorgasztja a fejét.) Engem az anyai nagyapám nevelt fel. Nagyon szerettem. Az iskolaév végén vonatra tettek Debrecenben, és leküldtek egész nyárra Révfülöpre, a nagyszüleim nyaralójába. Sok barátom volt ott, egész nap úsztunk, bicikliztünk. Nagyapám mindig azt mondta, hogy légy szabad. A lelked legyen szabad, fiam. Nem tudom, hogy, de én máig tudtam ezzel élni.
Gondolom, az unokáinak is továbbadja. Gyakran meglátogatják?
Persze. Hosszú hétvégéken mindig elhozza őket a lányom, Sári. Olyankor nagyon jó, az egész utca az övék. Bringázhatnak, mehetnek lovagolni, és ott a salföldi major, ahol minden állat van az égadta világon. A kislány tízéves, a fiú hét. Még pont az a kor, amikor varázsolni lehet velük. Tudja, nekem könnyű, gyerek maradtam. (Elmosolyodik.)
Pedig az utóbbi évek nem kímélték. Hét évvel ezelőtt elvesztette a feleségét, és másfél évvel később hasnyálmirigy-daganatot állapítottak meg önnél. Azt kevesen élik túl.
Zseniális orvosok kezeltek. Legalább tíz tumort kiműtöttek belőlem, a többit meg szétrobbantották. Ennek már öt éve.
Azért a gyógyuláshoz a beteg hite is kell.
Rohadtul szeretek élni. Idővel azért pszichológusra szorultam. Néhány ülés után kirángatott a gödörből. De tény, hogy nagy küzdő vagyok.
Nemrég megjelent az életrajzi kötete. (Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni címmel az Open Books gondozásában – a szerk.) Végtelenül őszinte könyv, szívből gratulálok! Csáki Judit színikritikus faggatja, és ön többek közt elmeséli, hogy amikor megszületett, az orvos felemelte a bokájánál fogva, és megállapította, „elég hitványka”. Nem lehet, hogy innen ered a nagy küzdésvágy? Hogy azért is megmutassa.
De, biztos. Futottam föl a harmadik emeletre, és ugráltam lefelé egy lábon, visszamentem, aztán a másik lábon újra le. A nővéreim mesélték, én már elfelejtettem. Majd gyerekként vívni kezdtem Debrecenben, és volt két remek edzőm, Fülöp Gyuszi bácsi meg a kondiedző, Vermes Laci bácsi. Ők aztán embert faragtak belőlünk.
Köztudott, hogy filmszínészként soha nem használt kaszkadőrt. A 80 huszárban például egy hatmázsás lóval kelt át a Tátra meredek hágóin. Bátorságból jeles. Arról nem beszélve, hogy 1989. március 15-én kiállt a tévészékház elé, és elmondta a tömegnek a 12 pontot.
Sok ezer ember vett körül, biztonságban éreztem magam. Igyekeztem nem hőbörögni, inkább arra törekedtem, hogy az utolsó sorban is megértsék az üzenetet. Akkor már lehetett tudni, hogy vége lesz a rendszernek, csak nehéz volt elhinni. A kérdés az volt, hogyan. Vérrel vagy békésen?
Ezek után meglepődtem, amikor azt állította magáról, hogy szorongó típus.
Az más, mint a félelem. Nem tudom, mennyire vallomásos műfaj a Nők Lapja, de akkor elmondom.
