Szép az idő, kiválóan alkalmas kerékpározásra. ­Mennyit szokott biciklizni egy nap?

Tegnap mentem egy negyven kilométeres kört országúti kerékpárral, tegnapelőtt pedig terepen. Akkor húszat.

Hogyan kezdődött ez a szenvedélye?

1969-ben születtem, és gyerekkoromban mindenki biciklizett. Aztán sokan váltottak motorra, Rigára, Simsonra, később autóra. Én viszont „úgy maradtam”. Anyám a szemléletével negyven évvel megelőzte a korát: elvből nem autóztunk, televíziónk sem volt. Vegetáriánus ételeket ettünk, édesanyám nem használt cukrot, fehér lisztet a főzéshez. Viszont síelni mentünk vonattal a Tátrába és futóléccel a budai hegyekbe. Nyáron pedig a kéktúra útvonalát jártuk; ez akkoriban egyedi volt.

Ma viszont teljesen korszerű.

Igen, de annak idején inkább kellemetlennek gondoltam. Visszatérve a biciklihez: rájöttem, hogy így szabad vagyok. El tudok ugrani a haveromhoz, vagy a nagymamámhoz falura. Budapesten, a „nyolckerben” nőttem fel, a nyarakat pedig a Dunántúlon, Mezőszilason töltöttem. Nyáron hőség volt, a tarló kiégett, naponta egyszer járt a busz a tíz kilométerre fekvő Simontornyára… Bringával jártam a simontornyai várhoz is, sőt, a Balatonra is letekertem. Nagyon szerettem ott lenni, és a mai napig ápolom a kapcsolataimat. Éppen a mezőszilasi kötődésem ­miatt ismertem meg az Ozora Fesztivált.

Hogy mi…? Fesztiválozni jár Ozorára?

Néhányszor jártam ott.

Nekem tetszik. Tiszta hippiélet!

Megfog Ozora szelídsége, kreativitása, szabadsága és természetközelisége. De annyira azért nem vagyok hippi. Igaz, kicsit kilógok a sorból a biciklivel is, de Hollandiá­ban például mindenki azzal jár. Szeretek kint lenni, és nem bántani a természetet, csak szelíden a részévé válni.

Egy ilyen szabad szellemű helyen nem kapcsol be önben a lelkész? 

A lelkész állandóan bennem van, és engem mindig a kapcsolódás érdekel. Kétféleképpen is felfoghatjuk a lelkészséget vagy a keresztény teológiát. Az egyik, amikor azt mondjuk, az egész világ olyan, mint egy sakktábla: fekete-fehér mezőkből áll, a fehér a templom, az AC/DC együttes a fekete. Én ezt nem szeretem, mert szerintem nem igazodik a valósághoz. Egy másik felfogás a szelídséget képviseli, eszerint nem az a misszió, hogy az egyház képviselői Dél-Amerika közepén építenek egy nagy barokk templomot a dzsungelbe, hanem inkább az, hogy a lelkész az ottaniak­ között él tíz-húsz évig a szalmakunyhóban – és ők majd megépítik a maguk templomát. Én inkább így kapcsolódom a világhoz.

Hogyan talált önre a lelkészi hivatás?

Meghalt az apám és a nagymamám; anyám idegenvezető volt, és az utazásokkal járó munkája miatt beadott a Debreceni Református Kollégiumba. Egy szórakozásom volt: könyvtárba jártam. Matekórán, a pad alatt olvastam Thor Heyerdahl könyvét a Kon-Tiki expedícióról. Észrevette a tanár, és elvette. Utána Alfred Lansingtól A Déli-sark foglyait bújtam. Azt is elvették. És mivel csak év végén adták vissza őket, a könyvtárból egy idő után nem vehettem ki további köteteket. Végül a Bibliát kezdtem olvasni – azt viszont szakértő módon, mert a vallásoktatás magas színvonalú volt. És végül ez érintett meg. Teljes csendben lassan hívő ember lettem, elkezdtem keresni a hívők közösségeit. A fiúkollégiumban bibliakört alakítottunk néhány diáktársammal. A teológiatanárom biztatására végül teológiára felvételiztem. Előtte viszont elvittek katonának Lentibe. Büntetőszázadba kerültem, száz ember közé. ­Reménytelennek tűnt számomra a világuk, ahonnan nincs kiút. És akkor elkezdtem nekik a Bibliáról beszélni. Egyikük hívő lett, majd egy másik is. A lelkiség nem másról szól, mint hogy van kiút.

Mióta dolgozik Gödöllőn?

Tizennyolc éve. A főváros egy kis gyülekezetében szolgáltam, és a közösség kinőtte a gyülekezeti épületet. Nem sikerült építkezésre, telekvásárlásra pénzt szereznem, mert a misszióban voltam inkább eredményes, nem a szervezésben. Gödöllőre pedig éppen missziós lelkületű lelkipásztort kerestek, ezért jöttem ide, 2006-ban. És szépen beindult a hitélet, már hárman vagyunk lelkészek. Jó gyülekezetnek számít az itteni, de nem mondanám, hogy ez kizárólag az én érdemem.

Meséljen arról, miért kerékpározott el Északra?

Amikor megszülettek a gyerekeim, nagyon kevés időnk jutott kikapcsolódásra. Akkoriban teljesítménytúrákon vettem részt, futottam, bringáztam. A teljesítménytúra azt jelentette, hogy végiggyalogoltam a Mátrán egy nap alatt. Az körülbelül hatvan kilométer. Volt, hogy a család elautózott Dunakilitibe, én meg kerékpárral gurultam le a kétszáztíz kilométert. Az egyik fiam továbbvitte a hagyományt, bringával teker húsvétkor a vidéki házba. Gyerekkorom óta bennem volt, hogy jó lenne eljutni a Szaharába, a sarkvidékre, vagy látni Ázsiát. Ahogy tágult a világ, látszott, hogy ez már nem reménytelen vállalkozás. 2021-ben kiírtak egy pályázatot az egyházmegyénkben: két hónapra el lehetett menni pihenni. Persze mikor jött ez? A Covid-lezárásokkal egy időben. Két tervem volt, az egyik egy missziós. Afrikába hívott egy barátom vizet kutatni egy faluba. Mondta a feleségem, hogy ne legyünk vakmerők, elkaphatjuk a betegséget, és ott fogunk meghalni. A fiam hívott a Himalájába, ahol egy magyar cég napelemeket szerelt fel egy kis faluban. De ez sem tűnt Covid-biztos megoldásnak. Végül a feleségemmel elmentünk az El Caminóra. De utána még mindig maradt egy hónapom, miközben ő dolgozott. Akkor találtam ki, hogy végigjárom Svédországot, és eljutok az Északi-­fokig, immár Norvégiában. Stockholmba repültem, és nekivágtam. Svédország, Norvégia és Finnország kerékpáros szempontból ideálisak, mert bárhol szabad vadkempingezni, és minden víz iható, még a városokon kívüli természetes vizek is. És ez ki is van írva mindenhol. Elindultam egyedül, tervek nélkül, fel Északnak. Egy hónap alatt majdnem háromezer kilométert tettem meg. A végén a feleségem is csatlakozott. A következő évben Skóciába utaztunk, aztán meg az Alpokon át túráztunk. Jártunk Walesben is, idén pedig Finnországban. Aki bírja egy hónapig az erdőben, hidegben, annak ez nagyszerű élmény. Előfordult, hogy majdnem kétszáz kilométerre feküdt egymástól két falu. Nem is nagyon költöttünk semmire. Vittünk zabkását, mogyoróvajat, levesport. Ha elfogyott, vettünk a boltban.

Írja egy bejegyzésében, hogy ez egy kicsit diogenészi élet is. Van ennek spirituális vetülete?

Mindenképpen. Mivel keresztény ember vagyok, nekem a transzcendencia mindig Jézus Krisztussal töltődik meg. De másokra is hat az út: azt látom, hogy az emberek szelídebbek, nyugodtabbak és csendesebbek lesznek.

Olyan, mint az El Camino?

Az spirituálisabb. Ez inkább a medvés DiCaprio-filmhez, A visszatérőhöz hasonlít. Az ember nagyon kicsinek érzi magát fent, Északon. És ha rossz irányba indul el, az életveszélyes: ha baleset éri, senki nem fog rátalálni. A spirituális élmény az, hogy ez a fajta utazás megidézte számomra a Biblia őstörténeteit, amikor Mózes, Ábrahám vagy ­Jákob víz és élelem nélkül barangolt a pusztában. 

Nem félelmetes így járni a világot?

Nem. Bár egyszer megállt az úton keresztben egy ötszáz kilós jávorszarvas, és nem akart odébb menni. Na, akkor féltem egy kicsit. És azért attól is tartottam, hogy eltévedek. Napközben nyolc-tíz órát gyalogoltam, és mit csinál ilyenkor az ember? Nézelődik és imádkozik. Sokszor olyasmiért, hogy „add, Uram, hogy biztonságos táborhelyre leljek!”, vagy „találjak egy boltot, ahol új bicikligumi-külsőt vehetek!”. Pitiáner dolgoknak tűnnek, de ilyesmin múlhat az életed. Ott rájössz,­ mennyire jelentéktelenek vagyunk a világban. Megerősödtem abban, hogy a pénz, a karrier, a hírnév, a politika egyáltalán nem számít.

Ha épp nincs időnk Norvégiában kerékpározni, mit ­csináljunk, hogy ne bolonduljunk meg?

Nehéz, mert itthon én sem tudok lelassítani. Viszont azt szoktam tanácsolni, hogy mindennap töltsünk el egy órát a szabadban – sportoljunk vagy sétáljunk –, egy órát tanuljunk és egy órát imádkozzunk. Aki nem vallásos, meditáljon helyette. Ez segíthet.

Fotó: Szalmás Kriszta