Sára már szerepelt a Nők Lapjában, közel tíz évvel ezelőtt. Akkor még gyerekcipőben járt az alapítvány – csak egyetlen gyerekklinikán voltak jelen, tizenöt önkéntessel –, de már akkor figyelemre méltó volt a tevékenységük. Ahogy ezt megemlítem, Sára szeme felcsillan.

– Az volt az első nagy cikk rólunk! A fényképem is megjelent, és úgy képzeltem, hogy onnantól az egész ország ismerni fogja az arcomat. Ez a cikk jelentette számomra a felnőtté válást. Huszonkét éves voltam, és úgy éreztem, innentől vége a bulizásnak, mert nekem most már hatalmas felelősség nyomja a vállamat – emlékszik vissza. Az egykor szeleburdi lányból egy tudatosan építkező és folyamatosan bővülő önkéntes csapat vezetője lett: jelenleg hat városban, húsz kórházi egységben dolgozik kétszázötven Amigo.

Kell egy barát 

– Az egyetemen az első pénzügyiszámvitel-óra után a padon ülve zokogtam, úgy éreztem, én nem ezt akarom csinálni. Ekkor fogant meg bennem a kórházi önkénteskedés gondolata. Eredetileg orvos szerettem volna lenni, a kémia viszont kifogott rajtam, ezért mentem közgazdasági egyetemre. Akkor ott, a padon rájöttem, hogy ha orvos nem is leszek, más módon kell segítenem. Kilencéves koromban egy évre kimaradtam az iskolából, fél évig folyamatosan kórházban voltam, a másik hat hónapban ingáztam az otthonom és a kezelések helyszíne között. Bár a szüleim ott voltak velem a kórházban, hiányoztak a barátaim, az viszont mindig felvidított, amikor bejött hozzám egy-egy idősebb, gyógyult gyerek. Emlékszem például egy hosszú, göndör hajú, tizenéves lányra, akit nagyon menőnek és szépnek láttam, én is olyan szerettem volna lenni, mint ő: gyógyult és hosszú hajú. Ezt a gondolatot vittem tovább, hogy most én és a társaim legyünk azok a vagány nagyfiúk és nagylányok, akik odaülnek a kórházban fekvő gyerekek ágya mellé, és a barátságukat kínálják nekik. Innen jött az Amigo elnevezés is, a szó spanyolul barátot jelent.

Sára néhány társával elkezdett bejárni a Tűzoltó utcai gyerekklinikára. Hetente háromszor mentek, mindig valamilyen játékkal vagy kézműveskedéssel indítottak, majd átváltottak egy kis tanulásra. 

– Csodálatos időszak volt, el sem akartam hinni, hogy beengednek minket a kórházi dolgozók. Emlékszem a mindennapi mámoros örömre, hogy ezt csinálhatjuk, és közben annak a súlyára is, hogy nem szabad hibázni, mert ez nagyon törékeny bizalom. Azóta is úgy gondolom, hogy mindig maximális odaadással, megbízhatósággal és önfegyelemmel kell ott lennünk, mert különösen érzékeny terepen mozgunk, ahol bizalmába enged a gyerek, a szülő, az orvos és a nővér. Még a portás bácsi is fel­kiált, hogy „hola, Amigos!”, amikor meglátja a jellegzetes zöld pulcsit viselő önkénteseinket, és kifelé is adiós!-szal köszön el tőlük. Nagyon meg kell becsülni ezt a bizalmat.

A kórházakban többféle önkéntes program működik országszerte, Sáráék abban egyediek, hogy a nyelvtanulásra helyezik a hangsúlyt. Van olyan bent fekvő gyerek, akivel maximum néhány angol szót lehet átismételni például kártyázás közben, de akadt olyan is, akit nyelvvizsgára készítettek fel a kórházi tartózkodása alatt. 

– A célunk kicsit kinyitni a kórház falait, és perspektívát nyújtani. Sok gyerek olyan családból érkezik, ahol nem téma a továbbtanulás. Egyetemista önkénteseink viszont példát mutatnak nekik. Egy édesanya például elmesélte, hogy a gyereke az Amigók miatt jelentkezett egyetemre, és ő lesz az első értelmiségi a családban.

Közösségépítés és értékteremtés

Amigónak lenni menő, ezt az is jól mutatja, hogy az egyetemisták között évek óta jellemzően kétszeres a túljelentkezés az önkéntes pozíciók­ra. Sáráék úgy alkották meg a kiválasztási rendszert, hogy kizárják az „urambátyámozást”, nem lehet bekerülni csak azért, mert a jelentkező valakinek a valakije. Mindenkivel személyesen elbeszélgetnek, de az érdeklődőknek először egy feladatlap kérdéseire kell válaszolniuk, papíron, kézírással, majd személyesen leadni vagy postán megküldeni az alapítványnak. 

– A postai levélküldés, hogy nem elég egy űrlapot kitölteni, manapság már nagy kihívás, különösen egy huszonévesnek, úgyhogy szándékosan ragaszkodunk ehhez a formához – mondja nevetve Sára. 

Az önkénteskedés rendszerét úgy alakították ki, hogy jól beilleszthető legyen az egyetemisták hétköznapjaiba. 

– Általában könnyebb kis áldozatot hozni rendszeresen, mint óriá­si dolgot véghez vinni ritkábban. Az önkénteseinknek ezért kéthetente másfél órát kell vállalniuk. Én azt látom, hogy a fiatalok éhezik, hogy tehessenek valamit, és segíthessenek. És vágyják a közösséget, ami manapság sajnos hiánycikk. Mi lehetőséget adunk a kapcsolódásra, egy olyan értékrend mentén, amelyből nem engedünk. Olyan klasszikus értékekre gondolok, mint például a megbízhatóság. Ezt el­viekben mindenki fontosnak tartja, a gyakorlati megvalósítása viszont ingatag. Például megígérem a barátnőmnek, hogy elmegyek vele futni, de nincs kedvem, úgyhogy megírom neki sms-ben, hogy kicsit kapar a torkom, nem tudok menni. Ez az, ami ellen szisztematikusan, folyamatos erőfeszítéssel dolgozunk a szervezetben. Hogy tudatosítsuk: az ilyesmi nem fogadható el. Ha valaki nem tud bemenni a kórházba a megbeszélt időben, akkor ezt jeleznie kell, meg kell szerveznie a helyettesítését, és aztán viszonoznia a szívességet annak, aki kisegítette. Ilyen alapvető értékeket teszünk a mindennapok részévé, és tanítjuk meg egymásnak kölcsönösen azt, mit jelent a megbízhatóság és az áldozathozatal. Ezek nagyon finom, apró dolgok, de hiszek benne, hogy hatással lesznek a szűkebb, majd a tágabb környezetünkre.

Az önkéntesek közt van olyan, aki maga is beteg gyerekként feküdt a kórházban, látogatták az Amigók, és ennek hatására elhatározta, hogy ha egyetemista lesz, ő is jelentkezik az alapítványhoz.