– Erika, mintha nem is ugyanaz az ember lennél! Eddig mindig határozott voltál, markáns, inkább kemény.

– No lám, mit tesz, ha az embernek családja van! Hogy ott egy hároméves kis tündér körülötte. Mások lettek a prioritások, lekopott egy csomó görcs, addig fontosnak hitt hülyeség. Korábban jobban megéltem magamat, azóta kiderült, ezek jó része sallang volt. Lazábban veszek mindent, nincsenek „muszájok”, bizonyítási vágyak bennem…

– Miközben soha nem éltél még meg ekkora felelősséget, hiszen egy gyerek sorsa, jövője függ tőled. Ehhez képest fityfiritty, hogy hogyan énekeled az Éj királynőjét a Metben…

– Ezzel tökéletesen egyetértek, össze sem hasonlítható a kettő jelentősége. Én úgy értettem, hogy amikor először hazavittem a kislányt, és letettem az ágyra, úgy éreztem, nyakamba szakadt a világmindenség. „Mi a csudát tudok majd én ezzel a kistündérrel csinálni? Atyaúristen! Elvileg meg kéne fürdetnem, de hogyan? Hogyan fogjam, hogyan tegyem a vízbe?” Mind-mind félelmetes feladatnak tűnt, és semmi bizonyosságom nem lehetett, hogy meg tudom oldani! Aztán egyszer csak hozzákezdtem, és lám kiderült, meg tudom csinálni! Kezdetben kicsit esetlenkedve, aztán mind ügyesebben, és egyértelművé vált, hogy nem csupán lelkileg, hanem manuálisan is ösztönösen alkalmas vagyok az anyai feladatokra.

– Persze, de azért így is akad éppen elég dilemma. Például, ha éjjel sírni kezd a gyerek.

– Ez a gyerek, úgy képzeld, nem sírt. Ez a gyerek végigaludta az éjszakákat. Ez a gyerek zokszó nélkül tűrte, hogy naponta órákon keresztül puszilgatom. Ez a gyerek jött velünk Japánba, Olaszországba, Franciaországba, és állítom, hogy velem ötször annyi gond volt, mint amennyi vele. Ez egy tündér! Egy földre szállt angyal! Ugyanakkor huncutságban háromszor leköröz, pedig én sem mentem a szomszédba holmi csintalanságért.

– Fegyelmezettebbnek hittelek.

– Muszáj volt fegyelmezettnek lennem. Ugyanannyi idő alatt kell sokszorosan annyi dolgot végeznem. Ez rákényszerített. A legtöbb időt azzal nyerem, hogy kerekperec megmondom, ha valami nem tetszik, vagy valamit rossznak gondolok. Nincs időm finomkodni.

– Furcsa az időszámításod, mert közben negyvenöt éves fejjel lettél anya.

– Az más! Addigra lettem erre eléggé érett. Addigra már sok mindent megéltem. De ez az érzés mindent megért!

– Boldog vagy?

– Megszenvedtem érte. Soha nem éreztem, hogy nekem a boldogság alanyi jogon jár. Mindig sejtettem, éreztem, hogy nekem tennem, dolgoznom kell ezért, felkészíteni magam, hogy ha elérkezik az az állapot, kész legyek fogadni, átélni, átadni magam teljességgel. Ez a kis csodalény helyre tett mindent körülöttem és magamban. Innentől nem kétséges, hogy mi fontos igazán, és mi az, ami nem.

– Mi lett például nem igazán fontos?

– Például a pályám. Jókat derülök, amikor olyanokat hallok vagy olvasok, hogy most vagyok pályám csúcsán. Ez nem igaz. Az nyolc-tíz éve volt! Azóta gyakorlatilag levezetek…

– Neked, aki állandó sikerben, csillogásban, ragyogásban éltél, nem is hiányzik az ünnepeltség, a reflektorfény?

– Én valójában soha nem tudtam mit kezdeni a sikerrel. Zavart, és inkább görcsössé tett. Civil maradtam. A magasztalásokat pedig nem hittem el.

– Kevés olyan emberrel találkoztam, akit ne bódított volna el akár tizedannyi hírnév, mint ami neked volt-van.

– Szerencsémre mindig voltak olyan barátaim, akik, ha kellett, helyre tettek, és ha elszálltam volna véletlenül, akkor kijózanítottak.

– Nem is esett volna jól fürödni a dicsőségben, amikor tombolva ünnepeltek a New York-i Metropolitanben vagy a milánói Scalában?

– Éppen tegnap jöttem haza New Yorkból. Egy sajtótájékoztatón vettem részt abból az alkalomból, hogy immár nemzetközi szintre emelkedett a „Virtuózok” projekt, és például az angolok és a kínaiak is beleszálltak. Ezt én fantasztikus sikernek tartom, hiszen ezáltal akár több millió zenére fogékony fiatal juthat szerte a világban támogatáshoz. És ha már úgyis New Yorkban voltam, Domingo meghívott az esti előadásra a Metropolitanbe. Mentem a pénztárhoz, hogy átvegyem a jegyet, de mielőtt odaértem volna, odarohant hozzám egy biztonsági ember, és azt mondta, hogy ő szeretné odaadni a világ legjobb Éj Királynőjének. Igencsak megdöbbentem: egy biztonsági ember ily módon tart számon?! Különösen úgy, hogy már három éve nem is énekelem a szerepet.

…

A teljes interjút a Nők Lapja Nyár különszámában olvashatjátok el. A magazin június 16-tól kapható.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Csibi Szilvi