Kedves Dorka, mióta a lányom gimnazista (most elsős), rosszabb tanuló lett. Halogatja a tanulást, a leckeírást, állandóan veszekszünk, hogy ne vasárnap este vegye elő először a könyveit, ne a vacsora és minden más után sorolja az iskolai ­teendőit. Szorgalmas gyerek volt, nem értem, mi történt vele. Beszéltem már a tanáraival, hogy próbálják ők is jobban motiválni, irányítani. Azt mondja, most jobban érzi magát az osztályában, mint az általánosban, de azt is állítja, hogy a tanulás is fontos neki. Hogyan tudnám segíteni, hogy újra olyan szorgalmas legyen, mint régen, nehogy elveszítse a lehetőségét a továbbtanulásra?

Csak pár soros a levél, mégis mennyi minden lehet mögötte! Kezdve az iskola- és közösségváltással, ami önmagában magyarázatot adhat minden észlelhető változásra. Akár a tanulás hátrébb sorolására is, hiszen a lánya jobban szereti a jelenlegi osztályát, és ennek lehet az az ára, hogy a tanulás kevésbé áll érdeklődése fókuszában, mint korábban. Ez innentől értékrendbeli­ kérdés: Vajon melyik a fontosabb, a baráti kapcsolatok építésébe fektetni az időt és az energiát,­ vagy a tanulásba? Elfogadható-e, ha nem tudja egy gyerek a kettőt párhuzamosan menedzselni? Szabad-e a tanulást akár csak átmenetileg is hanyagolnia egy elsős gimnazistának?

Talán azzal segíthetünk halogató gyerekeinknek a legtöbbet, ha nyitottak vagyunk arra, hogy megértsük, föltárjuk, mi állhat a viselkedésük mögött. Általános vélekedés, hogy amikor halogatunk, akkor lusták és motiválatlanok vagyunk, vagy épp nem elég szigorúak magunkkal szemben, nem elég fegyelmezettek. Meglepő módon a legújabb kutatások ennek szinte pont az ellenkezőjét mutatják. A halogatás önvédő mechanizmus, sokszor a túl nagy kihívás, a túlzott motiváció, a rossz teljesítménytől vagy a kudarctól való félelem jele. Agyunk egy, az érzelmek feldolgozásában fontos szerepet betöltő területe, az amigdala ilyenkor olyan kémiai anyagokat bocsát ki, amelyek fölülírják, blokkolják a hosszú távú gondolkodásra és az érzelemszabályozásra való képességünket. ­Tehát pontosan tudjuk, hogy nem teszünk jót magunkkal, ha a nap vagy a hét legvégére hagyjuk a tanulást vagy más elengedhetetlen teendőnket, mégsem vagyunk képesek hamarabb megküzdeni vele. Még felnőttként sem, nemhogy gyerekként!

Viszont szülőként föladatunk gyerekeinket segíteni, és ezt leghatásosabban nem úgy tehetjük, ha még inkább szorongatjuk őket dorgálással, erősebb számonkéréssel, hanem ha meleg, támogató szeretetünkről adunk tanúbizonyságot. Tehetjük ezt tettekkel, mondjuk, egy öleléssel, közös mozizással, vagy szavakkal, például: „Tudok bármit is segíteni? Ha nyomaszt valami, mondd nyugodtan, biztosan kitalálunk valamit. Nem lehet könnyű egyszerre a barátaidra és a tanulásra is figyelni, nekem is nehéz egyszerre veled is és a munkámmal is törődni.”

Sokszor mi is ugyanazzal küzdünk, mint a gyerekeink. A teendőlistánk végtelen, nem tudjuk súlyozni a dolgainkat fontosságuk alapján, ha egy lekerül a listáról, három másik ugrik a helyére, és soha nincs kipipálva az összes. Mi is szorongunk – például az elsős gimnazista gyerekeink évek múlva aktuális továbbtanulásán –, ez pedig a mi erőnket is szívja láthatatlanul, és halogatásokhoz vezet bennünket is. Próbáljuk meg kigazolni és súlyozni teendőink­ listáját, lehetőség szerint ne szorongjunk a távoli jövőn, és főleg ne bántsuk magunkat a saját halogatásaink ­miatt. Ehelyett igyekezzünk megérteni, miért is nem tudjuk máshogy­ csinálni. Ez mind segít visszatalálni a nyugalmunkhoz, hogy a gyerekein­ket a legjobban támogathassuk, és példát mutathassunk nekik. 

Illusztráció: Endrődi Kata, Portré: Csibi Szilvia