– Huhú! Itt vagyok!

– Na és? Annyira sürgős? Nem tudsz várni egy picit? Már úton vagyok, és mindjárt érkezem!

– Miért, most merre vagy? Nagyjából…

– Ezt konkrétan nem tudom most neked megválaszolni… Képzeld el a mennyet, poklot, eget, földet, csillagokat, a Pasaréti teret. Na, valahol ezek metszéspontján. Valahol a semmi földjén. De ez nem annyira egyszerű, hogy most pikkpakk meg tudjam fogalmazni. Gondolj bele, fél órával ezelőtt még a színpadon álltam! A Maud és Haroldot játszottuk. Valóban szívbe markolóan szép a darab, és a szerepem is. Egy 80 éves asszonyt játszom benne, aki úgy érzi, hogy kész, vége, hogy lefutott már az élete, és be is vette már a mérget, hogy befejezze, és akkor, ebben a helyzetben döbben rá, hogy a mellette lévő 22 éves fiú szerelmes bele! Nincs azonban visszaút, a méreg visszavonhatatlanul hat! A legszebb pillanatban hal meg? Vagy éppen ezek után jöttek volna a legszebb pillanatok? Beteljesülés, hogy az utolsó pillanataiban mégis megérintette, vagy tragédia, hogy akkor távozik, amikor élni kezdhetett volna? Minden alkalommal borzongatóan gyönyörűség eljátszani, és keresni rá az éppen aznapi feleletet. Kicsit bele is halok minden előadásba. De aztán, amikor legördül a függöny… Ilyenkor mi van utána?! Színész vagyok, persze, tudom, természetes, hogy a színésznek is haza kell mennie előadás után, és elmosogatni, felporszívózni, vagy éppen berántani a babfőzeléket… A Lady Machbet alakítója sem szúrja le otthon a férjét előadás után… még akkor sem, ha az olykor tényleg meg is érdemelné… Tehát a kettő között létezik ez a különös, se itt, se ott állapot. Amikor lehet, akkor én is elviccelődöm, hogy élét vegyem a helyzetnek, de olyan kérdéseket, mint a létezés, halál, szerelem, nem lehet a jelmez levételével otthagyni a színházban. Korábban azt hittem, hogy egyszer, majd ha érett, ismert színésznő leszek, akkor ez könnyebben fog menni. Kiderült, hogy szó sincs erről! Sőt még ádázabb a helyzet. Rosszabb irányba mentek el a dolgok.

– Ennél is? Hát ez mit jelent?

– Mélyebb lettem.

– Ez akkora baj?

– Úgy mondanám, hogy nem mindig hasznos. Színpadon lehet, hogy inkább igen, az életben azonban inkább kevésbé. Érzékenyebb lettem. Sebezhetőbb. Kiszolgáltatottabb. Minden zsigerileg érint, mindent a szívemre veszek. Sokszor fáj.

– Miért nem próbálsz kicsit visszafogottabb lenni?

– Mert ugyanakkor meg szeretek boldog lenni. És a boldogsághoz bátorság kell. A bátor lehet boldogtalan is olykor, de a gyáva soha nem fogja megérezni, hogy mi is a boldogság! Hogy mit is jelent valóban boldognak lenni.

– Mit jelent?

– Szállni, repülni, szárnyalni, önfeledtnek lenni… szabadnak, mámorosnak, kitárulkozónak… Szerelmesnek!

– De annyit voltál! Egyik szerelemből estél a másikba!

– Nem is estem, hanem zúgtam, mint a nagyágyú! Volt ilyen időszak is az életemben. Vad, szenvedélyes szerelmek, házasságok, lobbanások … Öt házasság, két hosszú együttélés… Volt olyan házasság, amellyel csak féltékennyé akartam tenni valakit, akit valójában szerettem. Plötty! Pofáraesés lett. Egy másik pedig amolyan nagyon rendes fiúnak látszott. Nyáron elment motorbicikli-túrára az NDK-ba… Tudtam, hogy nem fog jó vért szülni! Engem akkoriban nem volt tanácsos egy túráért hosszú időn át egyedül hagyni. Persze hogy mire visszaért, beleszerelmesedtem egy igazi nagy bajnokba! Aztán nagyon fájt, amikor elhitt mindenféle rágalmat, és kidobott. Annál talán csak az első fájt jobban. 18. születésnapomon lettem az övé… Színész volt, a pécsi lányok-asszonyok bálványa. Nyolc évig tartott így is, aztán évtizedekkel később elmondta, hogy valójában én voltam az igazi… Hova lett akkorra már minden!? Az egykori célok, ábrándok, remények!

– Hová, Cilike?

– Nagy balerina szerettem volna lenni, aki gyönyörű fehér ruhában, porcelánszoknyában, a fénycsóva kellős közepén eltáncolja a Hattyúk tavát! Tudtam, hogy nem vagyok egy kiemelkedő tehetség, de reméltem, ha megvan az alkatom hozzá, akkor szorgalommal sok minden pótolható. Amíg jártunk a balettiskolába, én két órával korábban felkeltem és gyakoroltam. Minden hajnalban jött a Mama, hogy kész a teácska, kész a kakaócska, kelj már fel, Cilocska! Én pedig, lusta kutya, úgy csináltam, mintha nem hallanám. Ilyenkor szólalt meg a Papa: hadd aludjon még szegény kisgyerek, legfeljebb nem lesz belőle prímabalerina! Micsoda?! Hogy belőlem mi nem lesz!? Úgy ugrottam ki az ágyból, mint a szöcske! Juszt is az lesz! Hát egy nagy francot lett! Amikor végeztünk, akkor indult a híressé vált Pécsi Balett, az én romantikus lelkemnek azonban nem volt köze az akrobatikus modern baletthez. Személyes sikereim dacára az első adandó alkalommal visszaszöktem Pestre, és felvételiztem a színművészetire, és így indultam el ezen a pályán. Ennyi lett a balerina álmaimból. Egyébként meg igazi családanya szerettem volna lenni, gyerekekkel, unokákkal, jó nagy famíliával. Ebből lett a Família Kft.! Elment néhány gyerek, aztán jött egy olyan betegség, hogy többé nem lehetett… Maradt a nagy élet. Próba, felvétel, előadás, forró szerelmi együttlétek, bulik, éjszakázások. Nem is tudom, hogy meddig lehetett volna ezt még bírni. Valószínűleg benne égek, ha nem jön az utolsó pillanatban Péter, és nem nyújtja utánam a kezét. Ez 32 éve volt. Fogd meg! Támaszkodj meg! Érezd biztonságban magad! Pihenjél meg olykor! Ülj le egy kicsit! Szeretetet kaptam, támaszt, okosságot, és végtelen türelmet, hiszen valljuk meg, ez nem mindig egyszerű feladat az esetemben. Szerencse, hogy van két szobánk, így időnként mondhatom, hogy „bocs’, nem tartózkodom magamnál”, és átvonulok.

– Mit gondolsz, te valami elől rohantál, vagy valami után?

– Nekem a rohanás volt az élet… Ha menekültem is, azt legfeljebb magam elől tettem. Lehet, hogy csak azért marháskodtam, hogy ne sírjam el magamat. Amikor leülök a műhelyembe, és elkezdek formázni, nem is tudom, hogy mit, rendre szomorkás, keserű agyagfigurák buggyannak elő ujjaim közül. Félszegen, gyanakvón pislognak a világba. Ilyenek az arcok a festményeimen is. Nem azért, mert én csinálom őket ilyenre. Ugyan! Annyi tudás, felkészültség nincs bennem. Én csak babrálgatok, és „jé, ilyenek lesznek”! Hogy mitől is? Lehet, hogy legbelül ilyen vagyok? Sebaj! Régebben mindig azt mondtam, hogy: „Örüljünk, hogy lyuk van a fenekünkön, és az szelel!” Aztán valamikor be kellett mennem valami hivatalba ügyet intézni, és ült az íróasztal mögött egy szép, fiatal lány. Kedvesen kérdezte, hogy miként is vagyok, mire én elmondtam ezt a se nem különösebben szellemes, nem is annyira épületes mondatot, ő pedig nagyot sóhajtott. Máraki, jegyezte meg, mert, mint elmondta, egy betegség következtében neki ki vannak a belei vezetve… Azt hittem, hanyatt esek… Igen, igen… Akkor megfogalmazódott bennem, hogy tényleg örüljünk mindennek, annak is, ami magától értetődőnek tűnik. Mert semmi nem az! Valójában semmi jó nem evidens az életben! Mindent meg kell becsülnünk, ami adatik! És csodálom azt az ott ülő lánykát! Honnan meríthet energiát, hitet, hogy így éljen, dolgozzon, hogy kedves legyen? Talán nagyon szerethet valakiket? Talán őt szerethetik valakik?

– Számodra még mindig ennyire fontos a szeretet?

– Akik nekem fontosak, azoktól lételem. Aki nem fontos, attól édesmindegy. Korábban persze ez nem így volt, azt szerettem volna, hogy mindenki szeressen! Egyszer volt egy rendező, aki kifejezetten kimérten bánt velem. Szólni nem akartam, annál gátlásosabb vagyok, de egy közös ismerős révén kértem őt, hogy próbáljon meg egy kicsit szeretni is. Vártam, hogy hátha – de nem! Az illető visszaüzent. „Miért is szeressen engem? Elvégre nem apám ő nekem!” Elgondolkodtam. Tényleg, milyen igaza van! Jól emlékszem apámra, nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, valóban, még csak nem is hasonlít rá! Hát akkor?! Valóban semmi oka, hogy szeressen engem, semmi jogcímem, hogy tőle ezt elvárjam! Hát ne szeressen! És ne szeressen senki olyan, akinek ehhez ok vagy indok kell!

– Miért, te tudod, hogy miért szeretsz?

– Az ilyen kérdésekért…

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/13. lapszámában jelent meg. 

Fotó: Sárosi Zoltán