Ha megkérdezik, miért szeretek Pomázon élni, mindig elmesélem, hogy többek közt azért, mert csak tíz percre van a Duna. Beülök az autóba, és néhány pillanat múlva egy olyan strandon találom magam Szentendrén, amilyen csak több száz kilométerre van innen délre. Homokos a part, hatalmas ártéri fák adnak árnyat, és a Duna hűs vize semmihez sem fogható élmény kánikulában. A gyerekeim is itt ismerkedtek a vízzel, amikor még egészen aprók volt, itt, a Postás strandon építettek először homokvárat, itt integettek az elhaladó kirándulóhajóknak.

De most valami történni fog, valami olyasmi, ami ezt az idilli képet összetörheti. Olyasmi, mint a Római-parton, a Városligetben, olyasmi, ami csökkenti a zöldterületet, ami elveszi egy terület természetes jellegét, ami eltávolít, ami nem nekünk jó, hanem valaki másnak, valamilyen átláthatatlan érdekből. Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek azt kell átélnie, hogy ahogy az idő halad, úgy marad egyre kevesebb a természetes környezetből. Nálunk irodaházakat akarnak építeni, és az ember hiába kérdezi, miért is szeretne valaki irodaházakat létesíteni egy strand mellé, ártérre, hogy jut eszébe bárkinek is reálisan ilyesmi? Kinek a pénzén kell majd megvédeni a magántulajdonban álló irodaházakat a most már rendszeresen kiáradó Dunától?

Miért nem hoz az önkormányzat olyan helyi építési szabályokat, amelyek lehetetlenné teszik az ilyesmit? Egyáltalán kinek van kedve irodaházakat látni, amikor kijön a partra a gyerekeivel, a családjával úszni, napozni, pihenni? Mert nekem nincs, az biztos! De nem csak a Postás van veszélyben, Szentendrén hasonló sors vár a Pap-szigetre, ahol már meg is szűnt a strand, így járnak majd a Római-parti fák, és így járt a Balaton mentén számtalan vízparti terület, ahol gyakorlatilag majdnem minden magánterületté, fizetős stranddá változott.

Nem csak arról van szó, hogy én féltem a kis strandomat itt, Szentendrén, hanem arról, hogy a zöldterületek beépítése, kisajátítása rendszeressé vált, és az ország különféle részein élhetjük át sokan, hogy valamit elveszítünk a zöldből, és ezzel a gyerekkorunkból, az otthonunkból, abból, amit egész konkrétan hazánknak nevezünk. És ez nemcsak a veszteség átélése miatt fájdalmas, hanem azért is, mert az ember erről az utolsó utáni pillanatban szerez tudomást, a tervezett beruházásnak egy olyan fázisában, amikor jogilag már nehéz érdemben beleszólni. Ettől pedig talán nem csak nekem támad az az érzésem, hogy egyáltalán nem számít, mit gondolok, és mit szeretnék.

Rist Lilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/38. lapszámában jelent meg.