Ülök a vonaton. Unatkozom, odaérnék már. Körbenézek. Egy közeli ülés utasa ugyanazzal foglalatoskodik, amivel én. A kezében lévő telefonon színes cukorkákat húzogat ide-oda, Candycrusht játszik.
Majd ülök az autóban. Végre hazafelé tartunk. Mesélem, mi mindenre volt jó ez az utazás: letöltöttem egy tucat új alkalmazást. Akasztófát, szókeresőt és egy olyat, melyben a megadott szavakat logikai sorrendbe kell állítani. Példaként felolvasok egy feladványt, és innentől nincs megállás: a sofőröm és utastársam addig nem nyugszik, míg meg nem oldjuk. Aztán kérik a következőt…
A forró, átkártyázott nyarakra gondolok (mennyi römi, mennyi kanaszta!) és a középkori fesztiválra, ahol ki lehetett próbálni stratégiai társasjátékokat: várat építeni, célba dobni, íjászkodni… Különleges alkalmak, amikor nem dolgoztunk, és azt láttam, kicsik-nagyok egyaránt lelkiismeret-furdalás nélkül tudnak játszani.
Mostanában tűnt föl, hogy a játékosítás (gamification) elmélete elkezdett teret hódítani a lehető legkomolyabb munkahelyeken, az üzleti szférától a divatig. Miben nyilvánul meg mindez? A játék elemeit fejlesztő célzattal beépítik nemcsak a szabadidőbe, hanem a munkába, az oktatásba is.
Kutatások támasztják alá, hogy sokkal hatékonyabban dolgozunk, ha kisebb szünetekkel szakítjuk meg a munkafolyamatot, és nem egyhuzamban próbáljuk elvégezni az adott feladatot. Egy ilyen esetben a játék pedig nem időrablás, hanem feltöltő, inspiráló elfoglaltság lehet.
A legjobb példa Jane McGonigal játékfejlesztő, aki egy súlyos fejsérülésből lábadozva fordult a játékok felé. Azt állítja, ez hozta ki a depresszióból, és segítette talpra állni.
McGonigal szerint a jó játékok növelik az ellenálló képességet, és segítenek bizonyos normák elsajátításában. Egy jó játék négy ismérvét a következőképp írja le: a játékosoknak egy kitűzött célt kell elérniük; adottak a szabályok; a játékosok visszajelzést kapnak (pontok, jutalmak, értékelés), a részvétel pedig önkéntes jellegű.
Nem muszáj hinni a kutatóknak, sem nekem, a kérdés igazi szakértői azonban, azt hiszem, a gyerekek. Ha elnézzük, ők hogyan feledkeznek bele egy-egy játékos tevékenységbe, nem lesznek kétségeink: a felnőttekre is ráfér a „játékosítás”.
Gősi Lilla
Nyitókép: Thinkstock
