Nóri 19 éves. Tehetséges, szép fiatal lány, több nyelven beszél, végig kitűnő tanuló volt a gimnáziumban, külsejét tekintve akár modellnek is jelentkezhetne. Ügyvéd szülei inkább azt szerették volna, ha jogásznak tanul, ám Nórinak teljesen más elképzelései voltak a jövőjéről. Döntésével kiborította családját, és meghökkentette barátait, noha mára már megszokták, sőt a kezdeti értetlenségüket lassanként kezdi felváltani a tisztelet.

Nóri ugyanis egy hospice-házban vállalt önkéntes munkát. Végstádiumos haldoklókat ápol, utolsó napjaikat próbálja megkönnyíteni. Fizetést nem kap, ami jómódú szüleinek végképp abszurdumnak tűnt: nem elég, hogy lányuk egy – szerintük – szörnyű, lélekölő munkát végez, a tetejébe mindezt ingyen teszi?!

„Nem ingyen csinálom – mondja halkan Nóri. – A fizetségem a néni mosolya, amikor a remegő kezébe teszem a kávésbögréjét, és noha már beszélni sem tud, látom az örömöt a szemében. De fizetségem a haldokló fiú rajza is: egy szivárványt ábrázol, mert arra kért, emlékezzek rá akkor is, amikor ő már – mint mondta – »átmegy a szivárványhídon túlra«. Végtelen boldogsággal tölt el, hogy ha nem is segíthetek sokat, de legalább adhatok valamit ezeknek az embereknek magamból: egy kézszorítást, egy biztató mosolyt, vagy csak annyit, hogy melléjük ülök, és együtt hallgatok velük…”

Lélekből kiáradó önzetlenség

Nóri tud valamit a boldogságról, amit az emberek többsége sajnos elfelejtett. Pedig gyerekkorunkban sokan hallottuk: kapni jó, de még sokkal jobb adni! Ez közhelynek, erkölcscsőszködésnek tűnhet, addig, mígnem megtapasztaljuk, milyen fantasztikus örömérzettel jár, amikor önzetlenül segítünk másoknak.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy azért legyünk önzetlenek, mert az nekünk jó érzés, vagy mert hálát vagy egyéb „fizetséget” várunk érte.

…

A cikk folytatását elolvashatod a Nők Lapja Ezotéria 2016/2. számában.

Szöveg: Magyar Diána

Fotó: Thinkstock