– Egyébként mi hat évvel ezelőtt találkoztunk először – kezdem a beszélgetést, miután kényelmesen elhelyezkedtem a könyvekkel elhalmozott ebédlőasztalnál.

Október végi délelőtt van.  A napsugarak betűznek a hatalmas ablakokon, meleg fényük beragyogja a szobát.  Egy  élet kincsei zsúfolódnak ebben az otthonos térben. Ha képzeletben becsukom a szemem, emlékek, színek, hangok, csöndek, sírások és nevetések  vesznek körül.  És valami természetesség – mondjam azt, hogy ragyogás – árad a vendéglátómból is, s ez a természetesség bizalmat előlegez, megnyugvást ad, és az érzést: jó nekem itt.

– Elkényeztet bennünket ez az indián nyár. Igaz? – kérdezi, de csak azért, hogy mindjárt el is tűnjön a konyhában, majd itt terem, elrakja előlem a papírokat,  odébb tol egy halom könyvet,  hogy helyet csináljon egy csokoládékkal megpakolt kis bonboniernek.  Elém helyezi és végre leül.

– Itt vagyok. Kezdhetjük.

– Szóval, hat évvel ezelőtt találkoztunk először, akkor a Káprázat az élet című könyved dedikáltad nekem és küldtél egy üdvözlőlapot a nagymamámnak, amit ő azóta féltve őriz. Egyébként gyakran idéz tőled: „Idővel te ülsz ki az arcodra. A gondolataid, az érzelmeid, a bánatod, a sérelmeid, a vágyaid, minden, amin átmész.”

– Én írtam volna?

– Igen.

– Milyen érdekes ez… hogy nem tudom tetten érni, hogyan írok. Hogyan születik a gondolat és nyomában a mondat. Mert egyszerre ismerősek lesznek a mondatok, mint az előbb is, de nem tudom, hogy hol és mikor írtam le őket. Jártam már így. Egyszer Dajka Antal tanár úr Nyíregyházára hívott. Szakmunkásképzőben tanított magyar irodalmat.  Amúgy  Dajka Margit unokaöccse volt. Ott volt vagy harminc fiú, a tanár úr  intett és akkor valaki felolvasott egy idézetet. Nagyon jó szövegek voltak… A végén megkérdeztem: „Fiúk, honnan valók az idézetek? „ Mire ők: „Az összes öntől való.” Bevallom, meglepett. Pedig valahonnan ismerős mondatok voltak, mégsem esküdtem volna meg, hogy az én mondataim. Akkor elgondolkodtam, hogy vajon hogy van ez. Sokszor csak úgy jönnek a gondolatok, lejegyzem. Kijövök a gép mellől, nekiállok főzni, visszamegyek, folytatom az írást, akkor belemerülök, olyankor elégetek valamit. Most is van lent egy lábas. Borzalom. Éjjel kettőig írtam és annyira belemelegedtem, hogy feketére égettem egy hatalmas adag vadasnak készülődő nyulat. Szóval sokszor nem ismerek rá a soraimra, csak valahogy érzem, hogy nagyon otthonosak.

– Mikor írtad le az első történetet? Mi volt az?

– A hatvanas évek végén segédmunkásként dolgoztam egy kábelgyárban. Fiatalon meglehetősen lázadó alkat voltam, a lázadás jegyében fehér lakkcsizmát és miniszoknyát hordtam, feltűnő párosítás volt. A gyár raktárában volt egy értelmetlen és idétlen dolog. Egy dróthálóval bekerített ketrec. A közelébe se lehetett menni. Sárgával körbefestették „Tilos!” A ketrec lakatkulcsait Faragó elvtárs őrizte. Az egész felhajtás azért volt, mert a ketrec imperialista területnek számított. Ugyanis üres olasz csévéket őriztek benne, amiket majd visszáruznak az olasz Terni város kábelgyárába. Nagyon szép kemény kartoncsévék voltak. Engem piszkált ez a marhaság és kitaláltam valamit. Akkor még jól beszéltem franciául. Egyik délután, amikor nem volt senki  a raktárban, kikotortam néhány csévét a ketrecből és levelet írtam rájuk: „Je suis une fille hongroise.” „Itt élek Budapesten.” „A kábelgyárban dolgozom.” „Hosszú a combom.” „Nagy a fantáziám.” „Aki kapja, adja tovább.” Ilyen rövid mondatokat írtam: „Á bientot!” „Au revoir!” „Elizabeth Schäffer” és ráírtam a kábelgyár címét is. Visszatettem a csévéket és el is feledkeztem az egészről. Aztán ősszel felhívott a portás, Szabó bácsi: „Erzsike, maga egy Elizabeth?” „Miért kérdezi Szabó bácsi?” „Van itt egy ember, semmilyen nyelven nem beszél, és magát keresi.” Kimentem és ott állt a gyár előtt egy hófehér, nyitott tetejű Alfa Romeo olasz rendszámmal, benne Nicola De Carolis mérnök úr, az olasz gyár főmérnöke, ahová a csévéket szállították. Kezében egy nejlonszatyor, benne a csévék. Azt mondta: „Huszonegy levelet írt Elizabeth. Elhoztam mindet!.” Mivel ő tudott franciául az olasz gyárban, ő kapta meg a palackpostámat. Nahát ezt a történetet írtam meg először.

– A Nők Lapja magazinban most újabb történetbe kezdtél, Amikor boldog vagy… címmel. Az első epizódban megismerjük Szofit, a férjét, és Adélt, aki a házaspárnál vendégeskedik. A történet a házaspár konfliktusával kezdődik. Szerinted hányszor lehet új esélyt adni egy párkapcsolatban? Tényleg elvész a tűz, ha a másik nem találja a helyét, ha nem sikeres?

– Látod, én erre egyáltalán nem gondoltam! Az első részben nem is a sikerről, hanem a „nemcsinálásról” van szó. Az életnek nem a siker a kulcsa, hanem az, hogy csináld a dolgodat, csinálj valamit, ami neked fontos és jó, amiben kiteljesedhetsz. Amiért érdemes! Az ember úgy jön a világra, hogy kap egy talentumot. Bibliai példa: mindenki kap valamennyi tallért, de van, aki elássa, van, aki megsokszorozza, van, aki ugyanannyit ad vissza. A példa magyarázata: ha valaki semmit sem kezd a tehetséggel, az önmaga elpazarlása. Abban a bizonyos első részben Szofi nem a sikert kéri számon a férjétől, hanem azt, hogy teljesítse ki a talentumát, hogy használja. Hogy ne mondhassa neki egy nap: „…mellém kerültél, nem teszel semmit és én eltartalak.” Ez az ő kapcsolatukban egyre megalázóbb. De mindez visszafordítható akkor, ha az emberben van tudatosság és van szándék, van akarat. Vállvonogatva lehet azt mondani, hogy én ilyen vagyok, és kész. De az ember igenis képes a változásra. Én ilyen vagyok, de ilyenné lehetek…

– Hány részes lesz a történet?

– Nem tudom. Ezt sosem tudom előre. Mint Rejtő Jenő, aki leült és megírta a Piszkos Fred következő részét, én is így, részenként írom. Visszaolvasom, hogy mi volt az előzmény, aztán megírom a következő epizódot. Többször kérdezték, hogy miért nem írok regényt. Tóth Krisztinával beszélgettem egyszer. Azt mondta, nézd meg, a nőírók, akiknek családjuk van, nem írnak regényt. Egyszerűen nincs rá idejük. Talán majd, ha a gyerekek kirepültek… Hát van benne valami. Én rendszeresen fölállok a gép mellől, hol főzni, hol avart söpörni, hol mosogatni… Aztán visszaülök. Regényt így nem lehet írni.

– November közepén jelenik meg legújabb köteted, Ezüstróka címmel. Én látok párhuzamot a párkapcsolati konfliktusokat tekintve a kettő között…

– Az Ezüstróka középpontjában egy asszonysors áll. A másik is sorstörténet. De valóban fel lehet fedezni több párhuzamot. Mindkettő jórészt külföldön játszódik, anya-lány konfliktus jelen van itt is, ott is…

– Abban viszont ez nagyon is különbözik a korábbi munkáidtól, hogy itt egy emberről, nevezetesen Balyi Lauráról/Loráról szól az összes történet, vagy, ahogy te hívod, életmese, amit egy hetvenhét éves főhős mesél el neked. Méltán hívhatjuk az új könyvet regénynek is akár, nem gondolod?

– Igen, ez már olyan regényke…

– A történet hosszú éveken átível. A századelőtől napjainkig – ez áll a könyv első oldalán. Ugrálsz az időben, mégis az olvasó számára ez cseppet sem zavaró, sőt mesterien váltasz egyik korból a másikba. Van olyan része a történetnek, amely fikció?

– Nem mondhatom el, hogy ki is az igazi Laura, de azt elárulhatom, hogy minden szó igaz. Gyönyörű lány volt, most is sugárzik belőle a harmónia. Egészen fiatal koromban mesés ruhákat kaptam tőle. A fikció egyébként nem ér a valóság nyomába se. Ez a valóság.

– A könyv első részében Laura a római útja után arra gondol, hogy a dolgok valahogy kimérik a maguk egyensúlyát. Annyi jó történik ott vele, hogy a mérleg nyelvét szerinte Edwin atya hirtelen halálával, ezzel a hatalmas veszteséggel egyenesbe állították. Szerinted is van ilyen mérleg?

– Nem biztos, hogy ennyire ott és akkor egyenlítődnek ki a dolgok. De azt érzem, hogy igen, az életben olykor kemény libikóka hintáztatja az embert. Jönnek a nagy gödrök, aztán a kisebbek, aztán csupa-csupa verőfény, vagy legalábbis jó napok. És megint minden kezdődik elölről. De megijedni éppen ezért nem szabad. Mert minden nap egy új kezdet. Új lappal indulsz.

– Amikor elkészültél Laura történetének első felével, elvitted a kéziratot, hogy elolvashassa. Végül te olvastad fel neki. A sorok hallatán Laura vacillált, talán nem is kellett volna megosztania a kincsét, az életét… Benned volt valaha ilyen érzés? Hogy talán túl sokat adsz magadból?

– Nem bántam meg, hogy őszinte voltam vagy vagyok. Vannak olyan természetű dolgok, ahol, ha nem az igazat mondod, akkor minek beszélsz egyáltalán. Így is nagyon sok titok van az ember életében. Te fiatal vagy Editkém, én azt mondom neked, maradjanak titkok. Maradjanak titkaid.

– A fülszövegben nemcsak kalandos életútnak hívod Lora történetét, hanem egy ember felnövésének önmagához. Nem tudom elhinni, hogy ennyi minden belefér egy ember életébe…

– Mert még kevés sorsot láttál. Kevés emberrel találkoztál…

– Szerinted milyen üzenettel gazdagodnak az olvasók az Ezüstróka olvasása során?

– Számodra mi volt az üzenet?

– Bennem egy kérdés maradt a végén, hogy vajon Lora most boldog-e?

– Pedig azt hiszem, ott a válasz. Amúgy az igazi Lora a mai napig nyitott és kíváncsi ember. Ezt nem mondtam el a könyvben, de szeret egyedül lenni. Minden vasárnap kihúzza a telefont és mély hittel imádkozik. Jól van a bőrében. Egyébként egy regény eseményeinél jóval több is belefér egy ember életébe. Mérhetetlen és végtelen az utazásunk itt a Földön… Hogy utána milyen végtelen út vár, azt csak a fantázia és az irgalomba vetett hit sejdítheti.

Schäffer Erzsébet könyve már előrendelhető az animuscentral.hu oldalon.

Szöveg: Dakos Edit

Fotó: Nők Lapja Archívum