Apuka anyaszerepben
Bálint 28 éves, grafikus
„Nagyon intellektuális családból jövök. A mamám iparművész, a papám festőművész. Nagy társasági életet éltek, de a mamám sosem főzött, főleg nem sütött. Került valami rém egészséges kence az asztalra, raktak mellé pár vekni kenyeret – ez volt a vendéglátás. Azzal sem foglalkozott, hogy eltakarítsa a vendégek nyomait, legyen az morzsa a földön, csikkek a hamutálban vagy a mosogatnivaló. Peremkerületben laktunk, ami olyan volt, mintha falun élnénk, és azzal együtt, hogy a szüleim kicsit kilógtak a sorból, mindenki szerette őket. Mégis, ahogy egyre nagyobb lettem, és megértettem bizonyos mondatokban az iróniát, a kritikát, rájöttem, hogy a mamámat a többi anyuka kicsit lesajnálja, mert nem kaptam tízórait, csak pénzt, hogy vegyek valamit a büfében; mert ha farsang volt, mi a cukrászdában vettünk sütit, amit bevittünk a suliba – igaz, a jelmezemet ő varrta. Szóval azt kezdtem érezni, hogy a mamám nem jó mama, legalábbis mások szerint. Kis idő múlva pedig ugyanezt éreztem a papám vonatkozásában is. Ő ugyanis sosem metszette meg a fákat, nem nyírt füvet, és főleg nem szerelt fűnyírót nyakig olajosan. Kamaszként vállalhatatlannak tartottam őket, merthogy a mamám nem elég anyukás, a papám pedig nem elég apukás. Később megszületett a verdikt a fejemben: az anyám nem eléggé nő, az apám nem eléggé férfi . Ekkor már együtt voltam Borival. Ő szúrt ki magának, nagyjából a gimi első napján. Klasszikus gyerekszerelem volt, de nem hagytuk abba időben. Mindketten az Iparművészeti Egyetemre mentünk, ő textiltervező szakra, én grafikusnak. Nem voltunk felelőtlenek, szedett fogamzásgátlót, mégis terhes lett. Fel sem merült, hogy elvetessük a babát, és amúgy is nagyon lazának képzeltük magunkat. Talán kicsit hülye hasonlat, de egyfajta fesztiválhangulatba kerültünk, mindig azt mondogattuk: jó buli lesz. Addig otthon laktunk a szüleinkkel, de hogy könnyebb legyen a baba mellől beszaladni az egyetemre, kerestünk a közelben egy albérletet. Akkor kezdődtek a gondok. Szembesültem azzal, hogy Bori tiszta mamám. A lakás, a rend, a főzés nem érdekelte. Nem csináltam balhét, gondoltam, majd a fészekrakó ösztön megváltoztat mindent. De Bori nem akart egész nap babaholmit vásárolgatni, mint a többi kismama. Hogy honnan tudom, mit csinált a többi kismama? Elkezdtem blogokat olvasni, elmentem kiságyat nézni, babakocsit venni, de Bori egyszer se tartott velem. A szülést nagyon vártuk, én talán még jobban, mert bíztam abban, hogy végre anya lesz belőle, igazi nő. Az első pár hétben nagyjából hozta is ezt, legalábbis rendesen szoptatta a babát, de amit csak lehetett, rám testált. Bianka júniusban született, az egyetemen pont szünet kezdődött, nem kellett bejárni.
Augusztus végén Bori azt duruzsolta a fülembe, hogy neki muszáj visszamennie tanulni, és mivel az én szakmámban nem élet-halál kérdése a diploma, az ő szakára viszont kész csoda bejutni, nem dobhatja el magától ezeket az éveket. Nem azért egyeztem bele abba, hogy halasztok, mert azt gondoltam, ez így helyes, csak a kislányunk miatt. Tudtam, ha kierőszakolnám, hogy ő maradjon otthon vele, azt a gyerekünk sínylené meg. Akkor éreztem igazán, mennyire hiányzik a minta. Hiszen az én mamám se volt gondoskodó, így nem tudtam, mit kellene nyújtanom ebben a felcserélt helyzetben. Érdekes, hogy sosem veszekedtünk. Szépen csendben hidegültünk el egymástól, aztán Bianka harmadik szülinapja után Bori bejelentette, hogy elköltözik, és nem szeretné magával vinni a kislányunkat, mert mi úgyis össze vagyunk nőve. Most már Párizsban él, szinte alig van kapcsolatuk egymással. Hogy miként boldogul egy apuka egy nyolcéves kislánnyal? Mindent tudok a pónikról, az unikornisokról és a parkettafonásról – amit videóból tanultam meg. De nem bánnám, ha belépne egy nő az életünkbe, és átadhatnám neki ezeket a területeket, hogy végre megéljem azt a férfi t, akit talán még nem is ismerek.”
…
További három különleges történetről olvashattok a Nők Lapja Psziché magazin 2018/7. számának 22-27. oldalán.
Szöveg: Vadász Anna
Nyitókép: Getty Images
