Amikor a 22 éves Emma először járt nálam, mindenekelőtt fel kellett térképeznem, hogy a lány mennyire képes belátni, hogy az állapot a valószínűleg egy pszichiátriai zavar, és elfogadja-e ezt.

– Mondja, Emma, valójában miért jött el hozzám? – teszem fel az egyik legfontosabb, de elég általános kérdést.

– Ezt hogy érti? Hiszen elmondtam az elején.

– Nem, még nem mondta el, csak azt, hogy a barátnője kérte meg rá.

– Igen, de én is el akartam jönni, mert ez így nem mehet tovább. Néha szenvedek magamtól. Sőt mostanában mindig – a hangja elcsuklik. Küzd az érzéseivel, bizonytalan abban, hogy el merje-e mondani, amit valójában érez.

– Próbálja megfogalmazni, mi az, amitől leginkább szenved, ami nyugtalanítja vagy amiben ténylegesen segítséget szeretne kapni! – ahogy ezt kérdezem, belül megállapítom, hogy „örülök” Emma szenvedésének, mert ez jelezheti, hogy nem pszichopata, a szó klinikai értelmében (sem).

– Normális életet akarok… mint mások – hangzik Emma szájából a terápiás cél megfogalmazása –, örülni szeretnék, amikor örülni lehet, haladni az életben, és nem összevissza – elhallgat, szedegeti össze a gondolatait, tekintete ide-oda jár, erősen koncentrál. – Most néha olyan kusza minden. Mintha nem is én lennék, időnként kívül rekedek magamon, vagy inkább bezáródom… olyan nehéz megfogalmazni!

– Tudom, de beszéljen még ezekről az érzésekről, kérem!

– Vannak teljesen normális napok, amikor minden olyan, amilyennek lennie kell. Aztán egyszer csak történik valami, nem tudom, mi, gyakran semmi, és megváltozik minden. Vagy csak én. Rám jön ez a rossz érzés, és csak arra tudok gondolni, hogy mindjárt ki kell szaladnom onnan, ahol vagyok, a teremből, az ágyamból, a buszról.

Erősödő bizalommal

Kis szünet után a testi tüneteket is felsorolja, amelyek rendkívül kellemetlenek lehetnek számára. Egyik sem furcsa, akár egy vírusfertőzésre is utalhatnának: hányinger, szédülés, szívdobogás, verejtékezés. Jobban szemügyre veszem a törékeny, fiatal lányt. Élénken gesztikulál, hosszú ujjai szinte zenei aláfestést adnak a mondandójához. Szépen ápolt, franciásan manikűrözött körmei mellett a hüvelykujjai kisebesedtek a kaparászástól. „Nonverbális szorongás”, írom a jegyzeteimbe. A gyermekkoráról és a testvéreiről beszél, szemlátomást átgondolta az összefüggéseket. Egy nővére és egy öccse van, mindkettővel jó a kapcsolata, de az öccsével bensőségesebb. – A nővérem négy évvel idősebb nálam. Igazi úttörő típus. Neki mindenben az elsőnek kell lennie, és mindig másnak, mint a többi. Szeretem és irigylem, mindent el tud érni, amit szeretne. Elvégezte az orvosit, most ösztöndíjjal rezidens Hollandiában. Az öcsém most érettségizik. Még nem nőtt be a feje lágya, fogalma sincs, merre tovább. Sokáig velem járt suliba, mindent elmondott, amolyan bizalmasa vagyok. Néha benne is látom a saját szorongásaimat, de ő talán erősebb nálam. Remélem. Emma tekintetéből érzem, hogy a bizalma irányomba percről percre erősödik.

Szorongató testi tünetek

Kiderül, hogy gyermekkorában többször is látta az orvosa különféle testi tünetek miatt. Kicsi korától sokszor riadt fel éjjelente, és hasonló érzései voltak, csak akkor még nem tudta ezeket megfogalmazni. A hányinger, bizonytalan hasfájás és rossz közérzet gyakori ijedelmet okozott a szüleinek, akik mindig megnyugtatták, magukhoz vették és aggódtak érte.

– Átjárt a szülei hálószobájába? – kérdezem, bár sejtem a választ, mert a szorongó gyerekeknél ez általános. A szülő közelsége enyhíti a szorongást és segít elaludni.

– Egészen nagy koromig. Szerencsétlenek, gondolja, hogy ez betett a házasságuknak? – láthatóan nem először teszi fel magának a kérdést.

– Mármint, hogy ezért váltak volna el? – konkretizálok.

– Hát, igen. Még 14 évesen is megjelentem néha.

– Nem hiszem, az ő válásuk egy másik folyamat, amelyben nem maga volt az ok. De ha gondolja, erről majd még beszéljünk.

…

A teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2018/7. számában olvashatjátok el. 

Szöveg: Dr. Belső Nóra

Nyitókép: Shutterstock