Adventkor, ha tetszik, ha nem, ránk zúdulnak a reklámok, az „akciós” ajánlatok. Vásárlási ötletek sokaságát öntik ránk, kedvezményekkel, árleszállításokkal csábítanak, amelyek vagy érvényesek aztán, vagy nem. Ugyanakkor adománygyűjtő programok indulnak, hogy azokat a tárgyakat, amelyeket egykor megvettünk, továbbadjuk azoknak, akik rászorulnak, és valójában használhatják őket, persze csak akkor, ha nekünk már nem kell. Vándorútra indulnak ezek az élettelen dolgok, hogy aztán szemétként kössenek ki valamelyik szemétfeldolgozóban, vagy épp a tenger fenekén. Nehéz nem cinikusnak lenni a tárgyak sokaságára nézve, mert sokszor már akkor szemétnek számítanak, amikor megkapjuk őket. Nem azért, mert nincs értékük, sokkal inkább azért, mert nincs mögöttük semmi. Életem egyik legszebb karácsonyi ajándékát akkor kaptam, amikor a nagyfiam átnyújtott egy üveg bort.

A szomszéd fiúval titokban készítették nekünk, szülőknek. Leszedték a teraszunkon futó szőlőt, kipréselték, érlelték, leszűrték és palackozták, ősztől egészen decemberig. És a borba, amit akkor este átnyújtott, nemcsak a muskotályos szőlőnk összes nyári zamata forrt bele, hanem a tudásuk és a figyelmük is, ahogy munka közben dédelgették ezt az ajándékot, és ahogy gondoltak ránk. Vagy az egyik kedves barátnőm ajándéka, aki egyszer egy kivágott újságcikket hozott nekem, hogy bocsánatot kérjen tőlem egy régi-régi dologért. Amikor nagyon megbántott valamivel. Nehéz útja lehetett hozzám, mert össze kellett szednie a bátorságát, félre kellett tennie a büszkeségét, önmagát, és át kellett éreznie, hogy én mit élhettem át. Mégis megtörtént ez a kis csoda, és ott volt az ajándék, az a néhány szó, amit mondott, és a történet, a sorsunk egy darabja, ami ezt az egészet körbefogta. Mert nemcsak tárgyakat adhatunk, hanem ennél valami sokkal többet, kérhetünk bocsánatot, mondhatunk köszönetet, és odaadhatjuk a figyelmünket, azért, hogy jövőre is együtt álljunk majd a karácsonyfa alatt, mert ez nem is annyira egyértelmű, mint ahogy hinni szeretnénk. Lehet, hogy kell ehhez egy apró ajándék, egy kis semmiség, ami kifejezi ezt az odafordulást, de lehet, hogy nem. Tudom persze, hogy illuzórikus, amit fentebb leírtam, mert lehetetlen ezt ilyen szépen megvalósítani minden egyes családtagunkkal, és persze, idén is úgy lesz, ahogy tavaly és tavalyelőtt, hajtani fogjuk a vásárokat, rohanunk az akciókra, a plázákba a tárgyakért, és még az utolsó utáni pillanatban is be kell majd szerezni egy s mást. Csak közben egyvalamit, vagy épp egyvalakit mégse felejtsenek el, mert ez a vége, és ezt szeretném mondani! A másikat!

Rist Lilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/49. lapszámában jelent meg.