Nincs kedvem ehhez, ki tudja, ma meddig leszek ott – gondolom magamban még otthon a tükör előtt állva, nem sokkal később már a fogorvosi váróban ücsörgök. A puha, kipárnázott székek félkörben helyezkednek el az előtérben, kettőt foglalunk el ezekből, a párom, Peti is velem jött. Este hét is elmúlt.

Egy ugyanitt várakozó kislány lép oda hozzánk. Mosolygós arca és csigákban végződő copfja van. Előbb Petinek, aztán nekem nyújt egy-egy sárga gumicukrot, az utolsó két darab a zacskóban. Az édesség után egy nagy sárga lufival a kezében tűnik fel előttünk a cserfes négyéves, aki mint kiderül, az anyukájával várja a család harmadik tagját, az apukát, aki épp bent ül a doktornőnél. Ide-oda száll a levegőben a léggömb, „Nem eshet le!” – figyelmeztetjük egymást a játék közben, ő kacag, mi is nevetünk. Kimondatlanul is barátok lettünk.

A következő pillanatban megcsörren Peti telefonja, hogy ne zavarja a rendelést, inkább kilép az ajtón, kint válaszol a vonal másik végén lévőnek. Az új barátunk ezt nem látja, mivel épp a sárga lufi után fut.

„- Hová tűnt? Hol van?” – kérdőn néz a kislány először rám, majd az anyukájára, amikor észreveszi, hogy a társam nincs a helyén.

Az édesanya így felel:

„-Eltűnt! Varázslat! Magic!”

„- Magic! Merre vagy? Hová bújtál? Magic! Talán a szék alatt vagy? Vagy itt a kabátok mögött?” – miközben tanácstalanul és kétségbeesetten keresi a páromat a kisember, az anyukájával jót derülünk az új megszólításon. Magic, azaz valami földöntúli varázslat, valami csodálatos.

Csak bámulom az angyalarcú teremtést és azt kívánom, bárcsak minden felnőtt megőrizne magában valami gyermekit. Eszembe jut Antoine de Saint Exupéry mondata: „Előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.)” Milyen kár, hogy nem emlékeznek. Mert a gyermek még hisz a csodákban és neki minden ember egyforma: egy játszótárs. Barát.

Ha az én kívánságom valóra válna, az lenne az igazi csoda.

Dakos Edit

Fotó: Thinkstock