1. A gének „leértékelése”
A szűkebb és tágabb környezetnek meghatározó ereje van a gyerek személyiségfejlődésére. Ám korántsem mindenható, ahogy azt korábban hitték. Egészen az ezredfordulóig kellett várni azokra a szemléletfordító kísérletekre, amelyek bebizonyították: a „Big Five”, vagyis az öt legfontosabbnak kikiáltott személyiségvonás megjelenésében a gének legalább annyira fontosak, mint a környezet és a nevelés. A kisgyereket körülvevő felnőttek és kortársak ugyanis a gének által meghatározott „hajlamok” érvényesülésében kapnak főszerepet. Hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy az említett Big Five „gyökereiből” milyen „levelek” fejlődnek, vagyis a szülőktől örökül kapott hajlamok közül melyek lesznek személyiségjegyek. Vajon a gyerek mennyire lesz magának való vagy partiarc, barátságos lesz-e, vagy undok, lelkileg labilis vagy stabil lesz, és miként alakul az intellektusa. Ezek azok a személyiségvonások, amelyek formálódása és hangsúlybéli eltolódásai a környezet, vagy ha úgy tetszik, a nevelés hatásának függvényében alakulnak. A gének személyiségformáló „kiütéses győzelmét” egy Minnesotában végzett kísérlet hozta el. A helyi egyetem kutatója, Thomas Bouchard és kollégái hatvan olyan egypetéjű ikerpárt követtek nyomon, akik a születésük után különböző családokban nevelkedtek. A vizsgálatban részt vevők közül a legtöbben csak felnőttként találkoztak a testvérükkel. Már az első találkozón kiderült, nemcsak külsőleg volt döbbenetes a hasonlóság, hanem személyiségük és szokásaik is szinte teljesen megegyeztek. Voltak, akik ugyanazt a pályát választották vagy ugyanazt a sört szerették, és akadtak olyanok is, akiknek az a fura szokásuk volt, hogy használat előtt és után is lehúzták a vécét. A részletesebb vizsgálat azonban ennél komolyabb és beszédesebb hasonlóságra mutatott rá. Kiderült, hogy hiába volt teljesen eltérő a környezet, amelyben felnőttek, az ikerpárok egyformán voltak szorongók, lelkiismeretesek vagy nyitottak. Ez kétséget kizáróan bizonyította, hogy a gének szerepe meghatározóbb annál, mint azt korábban sejtették.
2. Büntető jutalmazás
Vérmérsékletük, neveltetésük és szemléletük alapján léteznek jutalom-, illetve büntetéspárti apukák és anyukák. Míg előbbiek a folyamatos és következetes pozitív megerősítésekben, addig utóbbiak a szigorban látják a nevelés lényegét. Miközben a liberális és a poroszos gyermeknevelés hívei egymással vitatkoznak, a pszichológusok rájöttek, hogy önmagában egyik pedagógiai módszer sem üdvözítő megoldás. Fontos hangsúlyozni, hogy a szülők nevelési módszeréről van szó, az iskolai értékeléseknek ugyanis egészen más a szerepük. Az oktatási intézményekben nemhogy megengedett, előremutató és természetes a teljesítmény értékelése. A tanulók nemcsak a leckét tanulják meg, hanem azt is, hogy a felnőttek világában mindenért „osztályzat” jár, és bizony olykor igazságtalan az értékelés. A jellemzően szöveges értékeléseket adó alternatív iskolákban a diákok könnyebben tudomásul veszik a minősítéseket, mivel azokat megmagyarázzák. A nebulók így mindig tisztában vannak azzal, hogy mi az, amit még csiszolni, javítani kell, és mi az, amiben jók. Az ilyen „inkubátorkörnyezetből” kikerülő gyerekeket gyakran hideg zuhanyként éri, amikor mindenféle „lábjegyzet” nélküli értékeléseket kapnak. Más a helyzet az otthoni büntetéssel és jutalmazással. Néha helye van mindkettőnek, kiváltképp akkor, ha a gyerek ezekből a visszajelzésekből megtanulja, mi a helyes és mi a helytelen viselkedés. Teljesítményt azonban kifejezetten káros folytonosan „pontozni”, mert ezzel arra szoktatjuk a csemetét, hogy mindent csupán az elismerésért, avagy a büntetés elkerülése érdekében csináljon. Jellemzően az így „nevelt” gyerekeknél alakul ki a későbbiekben szorongás vagy kóros mértékű teljesítménykényszer. Ők azok, akik képtelenek lesznek olyan elfoglaltságot vagy netán hivatást választani, ami számukra jelent örömöt, vagyis hogy egy adott tevékenységet ne (!) külső pozitív megerősítésért, hanem saját késztetés okán, egyszerűen kedvtelésből csináljanak.
…
További 5 pontot találtok a Nők Lapja Psziché 2018/8. számának 94-95. oldalán.
Szöveg: Szigeti Ildikó
Nyitókép: Thinkstock
