– Gratulálok, fergeteges előadás volt! Nem mindennapi teljesítmény, hogy két színész tizenhat figurát eljátsszon…
Móni: Hát nem (fáradtan összenevetnek). Féltünk is tőle nagyon, nehogy belezavarodjunk, ki, mikor következik, mit mond, milyen szalagocskát, legyezőt, botot, könyvet és nem sorolom, még mi mindent vesz a kezébe!
– Áruljuk el az olvasóknak, hogy ilyen apró kellékek jelezték a karaktereket. Bár én a végén már „könyv nélkül” is tudtam, hogyha Mr. Bennet volt a színen.
Zoltán: Na, ez jó jel! Iszonyú nehéz volt próbálni is ezt a darabot, s bár jutalomjátéknak tűnik, legalább akkora kihívás is. Először olvasva rettenetesen kaotikusnak látszott. A rendező, Ujj Mészáros Károly is kételkedett abban, hogy valami értelmeset ki tudunk hozni belőle. Aztán elkezdtük összeolvasni a párbeszédeket Mónival, és hirtelen megelevenedtek. Kiderült, hogy remekek, és néhány jellegzetes mozdulattal jól karikírozhatóak a 18. századi Anglia tipikus figurái, márpedig Jane Austennek pontosan ez volt a célja.
– És tegyük hozzá, Joannah Tincey brit színésznőnek is, aki a hatvanas években színdarabot írt a regényből. Hogy boldogultatok a 18. századi nyelvezettel?
Móni: Nehezen. Akadtak olyan nyakatekert mondatok, amelyeket megérteni is nehéz volt. Többször is megrágtuk őket, hogy úgy tudjuk mondani, hogy a nézők első hallásra megértsék. „Okkal feltételezem, hogy ma este vacsoravendégünk érkezik” – fogalmaz Mr. Bennet. Vagy: „Mindazonáltal megkérhetem, hogy ne itt, hanem a saját szobájában halálozzon el?” Ez a modorosság már önmagában humorforrásként működött.
– Gondolkodtatok azon, vajon a 21. század embere számára mit üzenhet ez a 205 éves love story?
Móni: Mi inkább a színészi kihívást láttuk meg benne. De hiszen azt a számtalan fi lm adaptáció bizonyítja, hogy ez a történet ma is érvényes! A romantikus szerelmi szálon túl olyan örök emberi problémákat boncolgat, mint például hogy az előítéleteink foglyai vagyunk. Túl korán és felszínesen ítélkezünk a másikról. És manapság ez talán még érvényesebb, hiszen idő hiányában nem vesszük a fáradságot arra, hogy mélyebben megismerjük azt az embert, akivel bajunk van. Márpedig ez félreértésekhez vezet, és nem csupán a párkapcsolatokban, az élet minden területén.
Sokszor elbeszélünk egymás mellett.
Zoltán: Az egy másik vetület, hogy a társadalmi konvenciók megakadályozhatnak bennünket abban, hogy merjük vállalni önmagunkat. Hogy ki merjünk állni a gondolatainkért, az érzelmeinkért. Ehhez nagy erő és bátorság kell. Éppen ezért tiszteletre méltó Marc Darcy, hisz bár eleinte gőgös és zárkózott, végül képes legyőzni önmagát, és vállalni alacsonyabb származású szerelmét.
– Te hasonlítasz rá?
Zoltán: Én nem vagyok ilyen rejtélyes figura, bár tudom, hogy a nők szeretik ezeket a hallgatag, „ki tudja, mit gondolnak” férfiakat. Nyílt vagyok és beszédes. És remélem, elég érzékeny is. De a nők gondolataiban még én sem tudok olvasni.
– Marc Darcy az 1995-ben megjelent BBC-televíziós sorozat óta egyfajta romantikus férfi ideált testesít meg. Móni, neked bejönnek az ilyen típusú férfiak?
Móni: Hát… az a helyzet, hogy egy hasonlóval élek (Ujj Mészáros Károly filmrendező – a szerk.). Egy olyan férfival, aki nagyokat hallgat, úgy kell kitalálnom a gondolatait, viszont nagyon intelligens és korrekt. Azt hiszem, ez utóbbi tulajdonságok legalább olyan fontosak, mint a hallgatagság. Az önmagában idegesítő is lehet, de én már megtanultam türelemmel viseltetni iránta. Nem könnyű, mert nekem Lizzie-hez hasonlóan fejlett az igazságérzetem, és hajlamos vagyok meggondolatlanul kiejteni a számon, amit gondolok. A középiskolában sok bajom származott ebből, de ma már, mielőtt bármit mondanék, igyekszem elszámolni háromig.
– Ezek szerint Lizzie közel áll hozzád.
Móni: Igen, bár elég bonyolult jellem. Míg a többi, elnagyolt karaktert könnyedén kifiguráztuk, Lizzie-vel és Marc-kal alaposan megkínlódtunk. Mégis, az előadás legszebb percei azok, amikor ők ketten állnak a színpadon. A sok felvillantott figura, vibráló dialógus közben egyszer csak ott találom magam szemtől szemben Darcyval egy parkban, és mintha megállna az idő. A gyors és lassú jeleneteknek ez a váltakozása adja az előadás dinamikáját.
Zoltán: Ebben a regényben szerintem a találkozás a fontos. Hogy megtalálja a zsák a foltját, és ez nekünk, olvasóknak az első percben világos. Talán a szerelmesek is felismerik, ám a helyzet számukra mégsem olyan egyszerű.
…
Az interjú folytatását a Nők Lapja 2018-as Tél különszámában olvashatjátok el. A magazint december 5-től keresétek az újságosoknál!
Szöveg: Koronczay Lilla
Fotó: Csibi Szilvia
