Szendrey Júlia neve hallatán a legtöbbünknek Petőfi Sándor múzsája jut az eszébe, pedig a 191 éve született nő költészetéről és írói munkásságáról is ismert volt. A nehéz sorsú asszony verseiben leginkább szeretett férjének hiánya, a mély érzelmek és az elmúlás jelennek meg. Műveinek részleteivel emlékezünk ma rá.

„Forró lánggal égni,
Aztán elhamvadni
Boldog szerelemtől!…
Mért nem ez a sorsom? –
Mért kell jéggé fagynom
Élet hidegétől?”

(Miért van így? 1854.)

„Örömimnek, bánatomnak
Édes gyermeki,
Szívem rejtett világának
Kis szülöttei.

Ugy jártok, mint a pillangó,
Mely a tűzbe száll,
S az égető lángok közt ott
Vár rá a halál.”

(Gondolatim, érzeményim… 1856.)

„Bár merre nézek, mindenütt
Az emberek oly boldogok;
Bizony, bizony még meglehet,
Hogy én magam is az vagyok.

Hogyis ne volnék! hisz soha
Éhséget még nem szenvedék,
És e földön, hol annyian
Éhen halnak, ez már elég.”

(Bár merre nézek… 1856.)

„Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.

Fejem fölött az ölelkező ágak
Szerelmes enyelgéseit
Nem nézem én, inkább alatt az árnyak
Kísértetes rezgéseit.”

(Sejtelem 1861.)

Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megcibálja a fák üstökit
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.

Nyögdelve hajlong a fák dereka,
És reszket rajtuk valamennyi ág,
Egy-egy sóhajtás, oly hosszú, nehéz
Mint haldoklóé, vonul rajtuk át!”

(Kezd már tombolni… 1860.)

„Isten veled hát tünő ifjuságom
Ha meg kell lenni, ám hát hadd legyen!
Ha itt az óra, mért tartóztatnálak,
Hogy el ne hagyj még, mért könyörgenem.

Mit vesztek véled, mit viszesz magaddal,
Mit az élet még el nem ragadott;
Álarczod csak, mi most lefoszlik rólam
Lényed, valód már régen elhagyott.”
(Bucsu az ifjuságtól 1863.)

„Mondják: iszonytató vihar dúl
Mennydörgés, villám oda kinn,
Hogy a felhők, mint sötét árnyak
Nyargalnak a szél szárnyain…
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
Szivem májusnak verőfénye,
Viharról én mit sem tudok!”
(Bölcső mellett 1860.)

„Oh költészet, fogadj be templomodba
Fogadj be engem papjaid közé;
Hisz Istenséged senki úgy nem vállá, —
Senki, miként én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd
Az élet sötét, kétes utain.”
(A költészethez 1854.)

„Ne óhajtsd a nyarat,
Örülj tavaszodnak,
Mert a nyári naptól az élet virági
Oly hamar elnyilnak.

Érd be a bimbóval,
Ne vágyd virágzását,
Közel hervadása a kinyilt virágnak,
S fáj látni hullását.”
(Fiatal leánynak 1857.)

„Ne higyj nekem, hogyha hallasz
Fölkaczagni engemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily perczben lelkemet.”
(Ne higyj nekem… 1856.)

 

Összeállította: L. J.

Nyitókép: Pinterest