Ma a mesét többnyire gyerekek szórakoztatására való kitalált történetnek tartják. Pedig már a a Grimm testvérek figyelmeztettek rá: a mesék nem „hamisak”, csak másként igazak, mint egy hétköznapi értelemben vett megtörtént eset. Ősi szimbólumok, mély spirituális tanítások rejlenek bennük, amelyek bármely korosztálynak segítenek eligazodni az élet ösvényein. Kőrösi Aliz írása.

A Grimm fivérek 1822-ben írták le a híres hasonlatot, miszerint a mese olyan, mint egy ősrégi, gyönyörű üveggömb, amely az idők folyamán összetört, darabkái pedig szanaszét hevernek egy réten. Ez azt jelenti, hogy a meseirodalom – és külön-külön minden mese is – harmonikus rendszert alkot, amelynek megvan a maga sajátos logikája, amelyet valaha mindenki értett.

Csakhogy ez az üveggömb aztán darabokra tört. A Grimm testvérek ezzel azt akarták mondani: az évszázadok során a mesék lényege, igazi mondanivalója fokozatosan feledésbe merült. A nemzedékről nemzedékre való újramesélés ugyan segített annyit, hogy maguk a történetek fennmaradjanak, ám mivel az ember az idők folyamán egyre inkább elvesztette kapcsolatát a transzcendenssel és saját tudatalattijával, lassanként képtelenné vált a mesék szimbólumnyelvének megértésére. Márpedig így végül eljutottunk oda, hogy a modern korban a mesét kimondottan gyermekműfajnak tartjuk, amelynek a valóságtartalma nulla, ebből következik, hogy egy „normális” felnőttnek semmi dolga vele.

A meséket nem kell érteni – érezni kell!

Nos, az üvegszilánkok szétszóródva rejtőznek a fűben. Ha vesszük a fáradságot egyenként megkeresni és összerakni őket, rádöbbenünk, hogy ezek egy ragyogó üveggömböt alkotnak, amelyben mi, modern emberek is ugyanúgy gyönyörködhetünk, mint őseink. A mesék igazi üzenete tehát akkor tárul fel előttünk, ha megkeressük és összeillesztjük a bennük lévő jelképeket, illetve azokat is „dekódoljuk”. Ezt persze ne úgy képzeljük el, hogy elővesszük például a Piroska és a farkast, és egyenként kielemezzük, mit is jelenthet benne a nagymama, a bor, a kalács vagy a kosár. Ezzel nem sokat érnénk el, mivel az analízis nem a legjobb módszer rá, hogy szóra bírjunk egy mesét, ahogyan egy álmot sem lehet logikusan elemezgetve megérteni. Inkább a gyerekek példáját érdemes követnünk, akik egyszerűen a szívükbe fogadják a hallott, látott, olvasott történetet, anélkül, hogy a miérteken őrlődnének.

E gyermeki megközelítés a titok nyitja. Őseink számára a mítoszok, mesék, jelképek, ősképek alkotta „üveggömb” ugyanis pont azért volt ép és egész, mert nem akartak mindenáron mindent megérteni, mint a modern emberek, hanem kritika nélkül csak „beszippantották”, magukba fogadták a valóságot. Ha így közelítünk a mesékhez, máris nem fogunk azon megütközni, miként maradhatott életben Piroska és a nagymama a farkas gyomrában, hogyan aludhat valaki száz évig, vagy, hogy beszélhet és mutathat távoli képeket egy tükör. A mese nem kitalált történet. Nem is hamis, sőt, sokkal igazabb, mint amit valóságnak hiszünk, miként legközelebbi műfaj-rokonai is: az álom, a látomás és a mítosz. Ahogy Vekerdy Tamás fogalmaz: „A mese nem elvezet a valóságtól, mint sokan gondolják, hanem odavezet hozzá, mélyre vezet a lelki valóság tartalmaiban, legyen szó szeretetről és gyűlöletről, életről és halálról, jóról és rosszról, küzdelemről.”

És hogy mindez miként működik a gyakorlatban, a következőkben néhány közkedvelt Grimm-mese „dekódolásával” illusztráljuk.

HÓFEHÉRKE ÉS A HÉT TÖRPE: már a Grimm fivérek szerint is valóságos tárháza a pogány mitológiából örökölt jelképek találkonek. A gonosz királynő varázstükre, amely megmutatja a földi szem előtt rejtett dolgokat, a belső látást („harmadik szemet”), illetve az illúzió mögötti valóságot jelképezi. Az alma pedig itt is egyszerre a halál és az örök élet szimbóluma, mint az édenkertben, illetve a germán mitológiában, ahol egy Iduna nevű, hollófekete hajú, hófehér bőrű, vérpiros ajkú istennő gondozza az ifjúság almafáját – ő lehetett Hófehérke előképe.

CSIPKERÓZSIKA: az eredeti mesében nem három tündér, hanem tizenkét varázslónő érkezik a kis királylány keresztelőjére. A 13.-at azonban nem hívták meg – figyeljünk fel a baljós számra! –, ezért megátkozza Csipkerózsikát: szúrja majd meg az ujját egy orsó, és abba haljon bele. A furcsának tűnő átok az ősi sorsistennők tipikus tevékenységére, a fonásra utal. Ők fonják az emberi sors fonalát, hogy végül, amikor lejárt az időnk, könyörtelenül elvágják. Az azonban, hogy száz év álom – azaz evilág és túlvilág határmezsgyéjén való lebegés – után egy királyfi mégis életre keltette Csipkerózsikát, azt üzeni: a szeretet, a szerelem akkora erő, amely a végzet hatalmát is képes lehet legyőzni.

A teljes cikket a Nők Lapja Ezotéria 2018/06. lapszámában olvashatjátok el. A magazint november 14-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Kőrösi Aliz
Fotó: Thinkstock