A macskákat most e cikkből kihagyjuk – bár az ő rajongótáboruk is hatalmas –, mert öntörvényűek, emiatt másképp lehet hozzájuk kötődni. Akkor lehet szeretgetni őket, ha éppen kedvük van hozzá. A kutya odaadása viszont nem ismer határokat: feltétel nélküli szeretettel árasztja el a gazdáját. Magas intelligenciája révén még kommunikál is, mi pedig mindenféle emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel. „Éppen csak nem beszél” – így szokták kifejezni rajongásukat a gazdák. Azt már nem teszik hozzá, hogy: szerencsére. Így a hű kutyatekintetekbe bármit bele lehet látni.
Nem tudom, mennyire hiteles egy állateledel-forgalmazó cég állatszeretetre vonatkozó kutatását készpénznek venni, mindenesetre megjelent pár hónapja egy hír (forrásmegjelölés nélkül), miszerint kétezer kutya- és macskatulajdonosból ezer úgy gondolja, sokkal jobb házi kedvenceikkel tölteni az időt, mint a párjukkal. Hiszen a kedvenc nem zsémbeskedik, és mindig jó a hangulata. Negyvenöt százalékuk pozitívan értékeli, hogy kutyájuk vagy macskájuk sosem tesz fel kérdéseket, és nem ítéli el őket semmiért. Csaknem ugyanennyien jobban szeretik kedvenceiket megölelni, mint a párjukat, és éjszaka közelebb alszanak az állathoz, mint a társukhoz. Egy másik kutatás szerint a gazdák többsége a kutyája jóváhagyásával választ párt: az állattal szembeni tartózkodás kizáró ok.
SZERETETAKKUMULÁTOR
Nem kell különösebben bizonygatni, hogy az állat erős érzelmeket vált ki, jelenléte gazdagabbá teszi a napjainkat, rendszert visz az életünkbe, mozgósítja a gondoskodási ösztöneinket. Cserébe pedig kevesebbet kell adni neki, mint egy emberi társnak, akinek nyűgjei, igényei vannak, és főként: nem lehet pórázon vezetni. Vannak jelei, hogy a kutyatartás nem egy esetben helyettesíti az emberi kapcsolatokat. Ugyanakkor akkumulálja is. Megélte ezt mindenki, aki látott már kutyát viszály idején zavartan ide-oda helyezkedve beállni középre, magába gyűjteni és szétsugározni a szeretetet, amelyet a családtagok az adott pillanatban nem képesek megélni és kimutatni.
Akik kutya mellett cseperedtek, általában belenőnek az ebtartásba – így volt ezzel Hufnagl Katalin is. Dévény Annánál ismertem őt meg, aki világhírű DSGM manuálterápiás módszerével kezelte Katit 2007-ben, egy stroke után. „Az életemet Panninak, a barátaimnak, a kutyáknak és a Balatonnak köszönhetem” – így fogalmazta meg később gyógyulásának négy pillérét, amelyből én a harmadikra kérdeztem rá.
„Gyerekkorom óta vonzódom az állatokhoz. A szüleim is nagy állatbarátok voltak, tőlük tanultam meg, hogy a kutya nem játékszer, hanem élőlény, aki nem tud magáról gondoskodni, az a mi feladatunk. Felnőtt koromra mély kutyabarátságokat kötöttem. Most egy tündéri tacskóm van, bár sokáig úgy gondoltam, hogy húsz kiló alatt nem kutya a kutya. Muczika – cz-vel! – úgy került hozzám, hogy Laczó Zoltán tanár úr – aki a Zeneakadémián tanított zenepedagógiát – nagyon kedves barátom lett, éppen közös szenvedélyünk, a kutya révén, ő ugyanis imádta a tacskókat. Amikor öreg tacskóját elveszítette, kapott ajándékba egy kölyköt, és megrendülve hívott, hogy menjek segíteni, mert még nem áll készen egy kis állat fogadására. Ő volt Muczika, a tüneményes két hónapos tacskóbébi. A tanár úr később is gyakran rám bízta. Egyszer én kértem el tőle Muczit, hogy megmutassam neki a Balatont. Elszörnyülködött, hogy nagy lesz az egy kis tacskónak, de megnyugtattam, hogy nem fogom erőltetni a fürdést. Ám ez a kiskutya annyira imádott engem, hogy beugrott utánam a Balatonba! Láttam a szemén, hogy halált megvető bátorsággal úszik a végtelen vízben. Attól kezdve megváltozott a viszonyunk. Addig csak egy aranyos kutya volt számomra, akinek adtam enni-inni, elvittem sétálni, de onnantól együtt is aludtunk. A lábamnál kezdte, de reggel arra ébredtem, hogy forró a fejem, mert egy kutya ül rajta. Aztán egyszer csak megörököltem őt.”
NEM A KUTYA KÖRÜL FOROG A VILÁG
…
A teljes cikket a Nők Lapja Évszakok 2018-as téli számában olvashatjátok el. A magazin november 14-től kapható az újságosoknál.
Szöveg: Mihalicz Csilla
Fotó: Szalmás Krisztina, Smagpix
