– István, az, hogy téged figyel mindenki, hogy rólad suttognak, hogy a telefonjaikat nyomogatva keresik az Egri csillagok fotóit, ez mit jelent számodra? Büszkeséget, hogy ötven év után is mindenki emlékszik alakításodra, vagy rezignációt, hogy Bornemissza Gergőként maradtál számon tartva, mintha azóta nem lettek volna nagy alakításaid?

– Nyilván is-is a válasz, de természetesen örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy a mai napig Bornemisszaként emlékszik rám a közönség, annak ellenére, hogy az elmúlt ötven év alatt sok jó szerepet játszottam filmen is és színházban is.

– Szerintem a színészi nagyság egyik biztos jele, ha valakit tudnak konkrét szerephez kapcsolni. Senki sem vitatja, hogy zseniális alakítások sorát mutatták fel, de Sinkovits akkor is a Tizedes marad, Kállai Ferenc a Tanú, Bessenyei a Dúvad, Őze Lajos Virág elvtárs, Gábor Miklós Hamlet, Kiss Manyi Kurázsi mama, Bulla Elma Johanna, Sulyok Mária Orbánné…

– Igen, ez igaz… Még a nagy világsztároknál is: Jean Gabin Jean Valjean, és Marlon Brando Don Corleone marad, Spencer Tracy pedig az öreg halász. Erre még nem is gondoltam, de valóban így lehet.

– Sőt, amikor ismerőseim arról beszélnek, hogy valaki mekkora színész, szoktam kérni, hogy mondjanak vele egy szerepet, és a legtöbbnél nem tudnak. És ez szerintem sokat jelent. Neked meg kettő is van…

– Ja, igen, Kárpáthy Zoltán is… Ugyanakkor ki beszél Szász Péter nagyszerű filmjéről, a Fiúk a térről címűről? Együtt játszottunk a szintén pályája elején álló Bujtor Pistával, Tahi Tóth Lacival, Harsányi Gabival, Huszti Péterrel és olyan nagyságokkal, mint például Darvas Iván, Gobbi Hilda, Latinovits Zoltán, Várkonyi Zoltán vagy Bárdy György. Ki tudja, miért felejtődött el ez a fi lm, ahogyan sok más remek alkotás, színházi előadás is, aminek részese lehettem. Ez kicsit fájdalmasan érint, mert méltánytalannak érzem az említett kollégákkal szemben. És közben persze szívmelengető és megtisztelő, amikor lépten-nyomon megismernek, rám mosolyognak, megszólítanak: „Jaj, művész úr! De örülök, hogy látom!” Tegnap elkísértem az anyósomat vásárolni, a pénztárosnő megismert, mondott mindenféle kedveseket, amit egy darabig türelemmel kivárt az anyósom, egyszer csak kicsit arrébb tolt, és megjegyezte: én vagyok ám a művész úr anyósa! Ha más hozadék nem lenne, már ezért is megérte! Hogy az anyósom büszke legyen rám!

– Ritka adománya a sorsnak.

– Meg is becsülöm. És az is nagyon jó érzés, hogy közben elmúlt ötven év, nyilván én is megváltoztam, az arcom is változott, és mégis felismernek, megismernek, tehát jelenthettem, jelenthetek valamit az embereknek.

– Annyira szerethető voltál, nyitott, mégis titokzatos, megnyerő és kedves, hogy lehetett, sőt jó volt veled azonosulni! Kevés ilyen sztár volt, és még kevesebb van.

– Nagyon jólesik, amit mondasz. Én magam így soha nem mertem volna megfogalmazni, de tény, hogy az emberek szeretetét érzem lépten-nyomon. Nagy élmény számomra a film évfordulója kapcsán részt venni sok közönségtalálkozón. Ez jó tükör számomra, hogy felmérhessem, mennyire érdeklődnek még irántam az emberek, és figyelem azt is, hogy miket kérdeznek tőlem. Nem nagyon szoktam rosszindulatú kérdéseket kapni. A minap egy számomra különösen kedves rendezvényen vehettem részt. Az István gimnáziumban, ahol – egek! – ötvenhat éve érettségiztem, volt egy öregdiák találkozó. Ott voltunk vagy százötvenen a nagyteremben (a nálam fiatalabb „öregdiákok”), és megindító volt néznem a színpadot, ahol annak idején az önképző körben az első botladozó lépéseimet tettem meg a „világot jelentő deszkákon”. Sok-sok emlék tolult fel bennem. Szinte visszajött az egész pályám, amelyet valami különös szerencsecsillag vezérelt.

– Hiszel ilyenben? Hiszen akár gondolhatnál arra is, hogy ha nem ide születsz, akkor nemzetközi sztár is lehetett volna belőled.

– Igen, őszinte lelkesedéssel hiszem, hogy bármit is értem el, az a sors ajándéka számomra. Az, hogy első nekifutásra felvettek a főiskolára, az, hogy éppen Várkonyi Zoltán indított osztályt, ezáltal négy évet dolgozhattam vele, az, hogy diploma után leszerződtetett az akkor legendás Vígszínházba, ahol olyan zseniális színészek közé kerülhettem, mint Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Bulla Elma, Páger Antal, Darvas Iván vagy Básti Lajos! Mindez fantasztikus lehetőségek sorát nyitotta meg előttem. Ennél szebbet álmodni sem lehetett, ráadásul ezek az ikonok nem lekezelően, taknyos kezdőként bántak velem – holott hozzájuk mérten valóban az voltam –, hanem ifjabb kollégaként, akinek az útját egyengetni szerették volna, akinek a véleményét respektálták ezek az óriások. Egyrészt ebben volt a hatalmas szerencsém, másrészt éppen abban az időszakban volt valami változás a magyar kultúrpolitikában, kinyíltak szelepek, és lehetővé vált, hogy nagyszabású történelmi filmek készülhessenek. Az első ilyesfajta próbálkozás 1964-ben A kőszívű ember fiai volt, amiben már kaptam egy egymondatos szerepet. A fi lm sikere megnyitotta az utat a másik két monumentális Jókai-filmhez, 1966-ban az Egy magyar nábobhoz és utána a Kárpáthy Zoltánhoz. 1968 tavaszán lett nyilvános, hogy Várkonyi hamarosan elkezdi forgatni az Egri csillagokat. Hatalmas volt a várakozás, olyannyira, hogy – tudtommal először Magyarországon – megszavaztatták az Ifjúsági Magazin című lap olvasóit, hogy kiket is látnának legszívesebben az ifjú pár szerepében. Nos, az eredmény elképesztett mindnyájunkat, mert a szavazók 98%-a Venczel Verust és engem választott! Mondhatnám, a közakarat ismét összehozott bennünket a filmen, Gergőként és Vicuskaként! Tehát minden nagyon jó csillagzat alatt jött össze…

– Te mennyire ismerted Venczel Verát?

– Gyerekkorunktól ismertük egymást. Ő is Zuglóban lakott, és mi is ott laktunk. Az egyik húgommal egy osztályba járt, és a legjobb barátnők is voltak. Rendszeresen feljárt hozzánk.

…

Az interjú folytatását keressétek a Nők Lapja 2018-as Tél különszámában! A magazin december 5-től kapható az újságosoknál.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Németh Gabriella