Emlékszem a padtársamra, a közelgő érettségi fenyegető rémére, a reggeli iskolába biciklizésekre, a balatoni nyárra, sok osztálykirándulásra. Tíz éve! A legkorábbi emlékeimre talán azért „emlékszem”, mert elmesélték vagy készült róluk fotó – habár nem posztoltuk az interneten. A minap egy kis társaságban szóba kerültek kedvenc gyerekkori helyeink, egyik idős beszélgetőtársam pedig szinte semmire nem emlékezett. […]

Emlékszem a padtársamra, a közelgő érettségi fenyegető rémére, a reggeli iskolába biciklizésekre, a balatoni nyárra, sok osztálykirándulásra. Tíz éve! A legkorábbi emlékeimre talán azért „emlékszem”, mert elmesélték vagy készült róluk fotó – habár nem posztoltuk az interneten. A minap egy kis társaságban szóba kerültek kedvenc gyerekkori helyeink, egyik idős beszélgetőtársam pedig szinte semmire nem emlékezett. Maga úgy fogalmazott: a kisgyermekkorom akár egy fekete lyuk.

Szíven ütött ez a mondat. Mert a hölgynek valószínűleg oka volt a nem emlékezésre vagy az emlékek szándékos nem megosztására. Eközben indult be az a Facebookos őrület, ami tíz évvel ezelőtti és mai fotók megosztására hívta az oldal felhasználóit: #10yearschallenge. Valaki komolyan vette, összegezve leírta az elmúlt időszakot. Más egyszerűen feltöltött két képet, precízen megadva a fotók készítésének körülményeit. Megjelentek a természetvédő bejegyzések, melyek a csökkenő jégtakaróra vagy a környezetszennyezés növekvő mértékére hívták fel a figyelmet.

Aztán jött azon cikkek áradata, melyek szerint adatgyűjtési célok állnak a hóbort mögött, míg a Facebook tagad, és azt állítja, a felhasználók kezdeményezéseként indult az egész, csupán egy játék és szórakozás. Tagadhatatlanul elképzelhető, hogy a fotók hasznosak lehetnek az arcfelismerő szoftverek fejlesztéséhez, és ki tudja, mennyi mindent állapíthatnak meg róluk a hozzáértők. A baj csak az, hogy a statisztikákat szolgáljuk akkor is, ha éppen ebben a mémben nem vettünk részt.

Egy gyors kísérlettel teszteltem egy az életemben jelen lévő „mesterséges intelligenciát”. A személyes google fotótáramban olyan képeket kerestem, melyeken bizonyos dolgok (pl. kocsik, sátrak, kutyák) szerepeltek. A lefuttatott keresés nem csak az általam kitalált fotóalbumok címeit elemezte. Rengeteg alakot, tárgyat, helyet felismert a képeken! Mondhatnánk, rendben, mert már a telefon is helyfelismeréssel rögzíti a fotót, azért mégis elképesztő, hogy a program felismeri a kocsikat, a kempingeket. Jó, olykor téved, például a macskákat is kutyának nézi, de alapvetően nem nagyon lő mellé.

Ahogy az internetes hirdetések is személyre szabottak: olyan úti célokkal, divatlapokkal, hobbi oldalakkal bombáznak bennünket, melyek akár tetszhetnek is. Mert a kattintásaink alapján egyre jobban értik a preferenciáinkat. Kiismertek volna bennünket teljesen? Kétlem. Vagy inkább, remélem. Főleg, amikor arra a sok nagyon változatos témájú cikkre gondolok, amit újságírói kutatómunkák során nyitottam meg.

Nem akarok egy veszélyes világban élni. Szeretnék nyugodtan megosztani egy-egy gyerekkori képet, örömöket, sikereket a barátaimmal, a régen látott ismerőseimmel vagy azokkal, akik fontosak számomra, de messze élnek. Nem lesz ettől feltétlen nagyobb az örömöm, de a választás szabadsága az enyém: megtehetem. Méghozzá abban a hitben, hogy a megosztási felületek mögött állók az adataimat tisztelettel, becsületesen kezelik. Szeretnék.

Gősi Lilla