Mindannyian azt gondoljuk, hogy olyan világban élünk, ahol régen véget ért a rabszolgaság, ahol számítanak az emberi jogok, ahol a magántulajdon szentség. A helyzet azonban az, hogy egy párhuzamos valóságban ez egyáltalán nincs így. Nem kell a világ másik végére utaznunk ahhoz, hogy megtapasztaljuk ezt, elég csak Békés megyébe, Gádorosra például vagy Szarvasra, ahol most is élnek olyan emberek, akiket mások rabszolgamunkára kényszerítenek. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a törvénykezésnek nem sikerült eddig megbüntetnie az elkövetőket, legalábbis a gádorosi rabszolgatartókat még mindig nem. Az elsőfokú ítélet már másfél éve, kilenc évvel a történtek után megszületett, de a végső ítéletre talán még további éveket kell várni. Közben tudható, hogy az ország más településein is élnek így emberek, és hogy azért nem történik semmi, mert maguk a sértettek a kiszolgáltatottság olyan szintjén élnek, hogy nem képesek kiállni magukért. Többnyire alkoholisták vagy más szenvedélybetegség rabjai, és a „csicskáztató” modern rabszolgatartók épp ezt használják ki, és veszik el tőlük azt, ami még megmaradt, a nyugdíjukat, a közmunkából származó minimális jövedelmüket, a segélyüket, az ingatlanjaik tulajdonjogát.
Ritkán gondolunk bele, hogy olyan szeglete is van a világnak, amelyben az, amit biztosnak hiszünk, nem létezik, el lehet veszíteni, és el is lehet venni mindent, és ebben a valóságban már nem véd meg semmi. Félelmetes gondolat, nem szívesen nézünk a mélyére, és ezért gyakran olyasmivel nyugtatjuk magunkat, hogy maguk a sértettek, az áldozatok (is) tehetnek azért, hogy ide jutottak. De könnyű ezt mondani, amikor erősek vagyunk, és jólétben élünk, és a mi valóságunkban ennek a közelébe sem kerülünk. De biztos-e, hogy ez mindig így lesz? Hogy nem fordul egyszer a kocka? És nem szűrődik át egyszer valami, abból a másik valóságból? Ki véd meg, ha kiszolgáltatottak leszünk, betegek, öregek, kisnyugdíjasok? Kire számíthatunk, kinek az együttérzése segít majd akkor? Nem gondolom egyébként, hogy mindenki baját magunkra kellene vennünk, de azt igen, hogy olykor jó kilépni a saját valóságunkból, a komfortzónánkból, és kijjebb tekinteni, abba a másikba, ahová nagyon nem esik jól, mert nehéz kérdésekkel szembesít. Nem beszélve arról, hogy az életünk egyre bonyolultabb, egyre többféle valóság létezik, nem csak a miénk, és nem fogjuk érteni a nagy egészet, ha csak a sajátunkban maradunk.
Rist Lilla
A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/9. lapszámában jelent meg.
